2014. október 30.

Tele puttonnyal érkezik az ősz (II.)

A korábbi megjelenések posztban tett ígéretemhez híven még egy válogatást hoztam, persze a teljesség igénye nélkül, nehogy túl könnyű legyen a választás. A könnyedebb/szórakoztató irodalmat vettem most górcső alá, lesz krimi, kaland, romantika, sci-fi, fantasy,  és sok ifjúsági regény. A keresztlányom a minap mondta, hogy bizony az összes érdekes könyvet elolvasta már amit vettem neki (naná, hogy a kötelező házi olvasmány  nem ebbe a kategóriába tartozik), úgyhogy alaposan szétnéztem a kínálat között, hogy legközelebb mivel tudnám megörvendeztetni.

Lehetek én Jane Austen rajongó, de azt azért nem tudom, hogy a Büszkeség és balítélet-re hajazó gimis verzió mennyire kötne le, de nyilván minden a tálalástól függ. Kíváncsi vagyok milyen lesz a könyv fogadtatása a hazai Austen rajongó körében, aztán majd elgondolkodom, hogy érdemes vagy nem időt szakítani rá.

Erin Butler: Mr. Darcy nyomában – Gimis verzió
A 16 éves Liza Johnson igazi Jane Austen-rajongó: lábán Pemberley-zokni, táskájában az imádott írónő összes műve egy kötetben, és olyan régiesen beszél, mintha maga is az egyik Austen-regényből lépett volna ki. Addigi, látszólag nyugodtnak és örök szinglinek tűnő élete fenekestül felfordul, amikor megjelenik a színen Mr. Tökéletes, aki akár Mr. Darcy inkarnációja is lehet(ne), de ott van még a legjobb barátnő, Janie expasija is, és a képbe még egy szexi angol srác is bekavar, aki akcentussal csókolózik...
Liza elég rendesen bajba kerül, anyai tanács híján és jobb ötlete nem lévén, Jane Austenhoz és karaktereihez fordul segítségért - elvégre ki ismerné náluk jobban a flörtölés és a szív rejtelmeit...
Kérdés, hogy a kétszáz éve még remekül működő szokások átültethetőek-e napjainkba, és hogy Lizának is az a sors jut-e, mint névrokonának, Eliza Bennetnek: megtalálja-e a saját Mr. Darcyját...
Várható megjelenés: 2014. november 07., Studium Plusz Kiadó

2014. október 27.

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj (Jean le Flambeur 1.)

Szeretem a sci-fit, még akkor is, hogyha időnként értetlenül állok a technikai leírások előtt. Ha érdekes a történet, ha tele van izgalommal és kalanddal, ha emlékezetesek és jól megrajzoltak a karakterek, akkor hajlamos vagyok szemet hunyni a számomra érthetetlen dolgok felett. Élvezem az élményt, az utazást a messzi galaxisokba, a csillagok közé, új bolygókra, ahova a szerző képzelete repít. Világ életemben azt gondoltam magamról, hogy meglehetősen jó képzelőerővel áldott meg a sors, képes vagyok látni azt, amit olvasok, elképzelni egy világot, amelynek külső szemlélője vagyok. És bármilyen könyvet vettem a kezemben, nagyszerűen működött. Mivel nagyon sok pozitív kritikát olvastam Hannu Rajaniemi regényéről, amikor a könyvtárban elérhető lett, örömmel és kíváncsian hoztam haza, egy nagyszerű élmény reményével.  

Nos, a kíváncsiság megmaradt, de az öröm nem igazán akart társamul szegődni, amikor elkezdtem olvasni. Csak álltam előtte értetlenül, mintha számomra idegen nyelven íródott volna. Húsz oldal, ötven oldal és közben legalább tízszer letettem, azzal a szándékkal, hogy nekem elég volt belőle. Már eleve a cím, hogy Kvantumtolvaj valamiféle vészharangot kellett volna megkondítson bennem, hogy talán ez mégsem nekem való könyv, a sok tudomány, fizika, matematika, kvantumelmélet meg miegymás miatt. De nem tette. Nyilván az átlag olvasó agya, mint amilyen az enyém is, egy kissé elmarad a szerzőé mellett, aki fizikai matematikát tanult, majd húrelméletből doktorált, otthonosan mozog a reál tárgyak területén, sőt az irodalomban és a filozófiában is, de attól még értenem kellene amit ír. Ha a történetről lecsupaszítom a sci-fi és tudományos elemeket, akkor egy detektívtörténetet, egy kalandregényt kapok, ami feszeget néhány filozófiai kérdést, amiben az ember önmagát keresi, és önmagával kerül szemben, és önmagát kell legyőzze, de amúgy tele van izgalommal, érdekes karakterekkel és meglepő fordulatokkal. Ilyen egyszerű az egész. Mégis, magam sem tudom, mikor szenvedtem utoljára ennyit egy könyvvel (legalább is eleinte), és igencsak sarkallnom kellett magam, hogy ne adjam fel.

2014. október 25.

Tele puttonnyal érkezik az ősz (I.)

Nem hinném, hogy van olyan kiadó, amelyik így az év végének a közeledtével ne kapcsolna maximális fokozatra, így aztán a könyvesboltok polcait elárasztják a jobbnál-jobb, vagy legalábbis annak tűnő kötetek, aminek mi olvasó emberek nagyon is örülünk, ugyanakkor fogjuk a fejünket, hiszen legtöbbünk pénztárcája véges. Mérlegelni kell, hogy mi az, amire igazán vágyunk, mit teszünk el egy későbbi alkalomra, vagy miről reméljük, hogy a könyvtárban is felbukkan. A nézegetés azonban semmibe sem kerül, úgyhogy alapos mustrának vetettem alá a kínálatot. Lehet nézegetni, dönteni és kategorizálni kinek-kinek kívánsága szerint.

Az év közepén jelent meg a Helikon kiadó gondozásában gyönyörű borítóval Tamási Árontól a Bölcső a hegyek között, ami egy verses epikai művet, valamint a Bölcső és bagoly regényes életrajzot tartalmazta. Most egy újabb Tamási kötetnek örülhetünk, ezúttal az Ábelnek, ugyanolyan szép borítóval. Gyermekkoromban olvastam először a teljes Trilógiát, azóta talán még egyszer, de azt már meg nem mondom, hogy az Ábel a rengetegben hányszor fordult meg a kezemben. Máig egyik kedvencem, időnként előveszem, újraolvasom, vagy csak belelapozok és élvezem Tamási prózájának szépségét és humorát. Egyszer mindenkinek el kell olvasni.

Tamási Áron: Ábel
„Amikor lent a völgyben felálltam, és kinyújtózva ránéztem a nagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most immár örökké élni fogok.”
„Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezőbb még virágban sem termik. Amíg élt is, mindig pártomat fogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban leszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, amikor elmondtam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Amerikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint az őrzőangyal. El is gondoltam, ahogy a temetőből hazafelé jöttemben a faleveleket hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon! Bezzeg apám nem langyult el ennyire semmiféle szándékomon, hanem inkább vizsgálódva nézett, mint jegytulajdonost. Folyton ügyelte a lépteimet, és pislogott bé a homlokom mögé, hogy vajon mit akarhatok. Talán még az is megjárta az eszit, hogy egy szép napon felpattanok a hajójegyre, és úgy elvágtatok rajta, hogy még az Óperenciás-tenger vizét is csak játszva fogom meglegyinteni, mint a fecske. Eszes ember volt ő magától is, s hát még ami tudományt belőlem merített!”
A Trilógia – az Ábel a rengetegben (1932), majd folytatásaként az Ábel az országban (1933) és az Ábel Amerikában (1934) – a két világháború közti magyar irodalom egyik csúcsteljesítménye, melyet nem lehet elégszer újraolvasni. A kötet Sipos Lajos utószavával jelenik meg a Helikon szépirodalmi sorozatában.
Várható megjelenés: 2014. október 30., Helikon Kiadó

2014. október 23.

Amanda Quick: A titokzatos nő (Lámpás utcai hölgyek 2.)

Tavaly októberben olvastam Amanda Quick Kristályok kertje című regényét, amely a Ladies of Lantern Street (Lámpás utcai hölgyek) című sorozat nyitódarabja volt. Igaz, hogy kellemes szórakozást és kikapcsolódást nyújtott, de nem igazán érte el a régebbi Quick regények színvonalát. Mivel a paranormális vonal nálam annyira nem nyerő, nagy valószínűséggel ez is közrejátszik abban, hogy nem tudom annyira megkedvelni a témában írt történeteket, de ez nem tartott vissza attól, hogy elolvassam a sorozat következő részét, A titokzatos nőt. 

Aki olvasta az első részt, az már tudja, hogy a Lámpás utcai hölgyek tulajdonképpen magánnyomozók és a Flint & Marsh Ügynökség alkalmazásában állnak. Olyan felsőosztálybeli ügyfeleknek dolgoznak, akik diszkrét nyomozást óhajtanak különféle természetű ügyekben, bár többnyire hozományvadászokat buktatnak le. A titokzatos nő nem más, mint Beatrice Lockwood, akivel már találkozhattunk a Kristályok kertjében, de most övé a főszerep. Bátor, kitűnő színésznő, szemrevaló,  ért az álcázáshoz, van rejtegetni valója, titokzatos múltja, és az egyszerű ruhája alatt egy pisztolya. 

Egy fényes bálteremben futunk össze vele, éppen egy gazdag örökösnőt próbál megvédeni nemkívánatos kérőjétől. Megbízatásai során számos élményben volt már része, most mégis váratlanul éri annak a titokzatos férfinak a figyelme, aki a báli forgatagban a segítségére siet, amikor Beatrice megpróbál megakadályozni egy bűntényt. Mint az ügynökség minden alkalmazottja Beatrice is talpraesett, vészhelyzetben is képes feltalálni és megvédeni magát, de a sebhelyes arcú, bottal járó férfi felkavarja az érzékeit.

2014. október 15.

Rachel Hawkins: Hex Hall (Hex Hall 1.)

Rachel Hawkins regénye még nyári olvasmány, akkoriban azonban híján voltam a posztolásra szánt időnek, de most, hogy nemsokára érkezik a regény folytatása, gondoltam ideje sort keríteni az elmaradt bejegyzésre. A Hex Hall egy trilógia első része, akik angolul olvasták, azok már tudják a történet végét, itthon, ahogy már említettem, érkezik a második rész, úgyhogy ha valaki most kap kedvet Sophie Mercer kalandjaihoz, egyszerre két köteten keresztül izgulhatja végig őket. Lassan már a csapból is fantasy elemekkel átszőtt YA történetek folynak, igazán mindenki kedvére válogathat a bőséges kínálat között, így éppenséggel Rachel Hawkins könyvére is eshet a választása. Sok társához hasonlóan a Hex Hall is boszorkányok, tündérek, vámpírok és különféle alakváltók életébe kalauzol, sőt nem hiányoznak belőle a sötét családi titkok, a fenyegető veszélyek és a titkos társaságok sem. 

Sophie Mercer egyáltalán nem átlagos tizenhat éves tinédzser, sőt kalamajkák egész sorát tudja már maga mögött, mióta a tizenkettedik születésnapján kiderült róla, hogy boszorkány. Bár az apai ágon örökölt tehetséget elővigyázatosan kellene ’alkalmazni’ Sophienak ez nemigen sikerül. Amikor egy iskolabálon a jó szándékkal előidézett varázslás rosszul sül el, a következmények eléggé drasztikusak. Sophie a Hekaté Hall (rövidítve Hex Hall) bentlakásos iskola falain belül találja magát. A világtól elzárt iskola egy szigetre épült, és igazából egy nevelőotthon, ahova a problémás prodigiumok (boszorkányok, alakváltók, tündérek) kerülnek. 

„A Hekaté Hallt olyan alakváltó, boszorkány és tündér gyermekek védelmére és oktatására hozták létre, akiknek gondot okoz képességeik elrejtése, és ennél fogva az egész prodigium-társadalomra nézve veszélyt jelentenek.” – áll az iskola prospektusában, és Sophie egyáltalán nem lelkesedik az ötletért, hogy  két évig ő is a tanulója lesz, főként, hogy az épület inkább kísértetházra, mint iskolára emlékezteti Azt azonban elismeri, hogy legalább hozzá hasonló emberek között lesz, és nem kell rejtegetni a képességeit.

2014. október 9.

Andy Weir: A marsi

Számtalan emlékezetes könyvélményben volt részem az eltelt hónapok alatt, úgyhogy ha év végén kedvenceket szeretnék majd választani, bizony nehéz helyzetben leszek. Azt azonban már most tudom, hogy Andy Weir regénye mindenképpen bekerül a válogatásba, ahogy azt is, hogy sokáig fogok emlékezni a történetre, elsősorban (de nem csak) a főszereplő, Mark Watney karaktere miatt. Általában fenntartással közelítek a túlzott elragadtatással reklámozott könyvekhez, mert előfordult néhányszor, hogy az egésznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja,  azonban A marsi esetében eléggé helyén volt a sok lelkes kritika. Persze a regénynek vannak hibái (melyiknek nincsenek, mert ahány olvasó, annyiféle szubjektív vélemény), de én imádtam az első oldaltól az utolsóig, és az óta is gondban vagyok az újabb olvasmányom kiválasztásával. Olyan élményt akarok, mint amit A marsitól kaptam, de még semmi nem szippantott be annyira, hogy magam mögött tudjam Mark Watney történetét. Mert szórakoztató, izgalmas, humoros, pörgős, helyenként feszültséggel teli, mindenképpen drukkolós, sőt tudományos szempontból sem utolsó, már amennyire a tudományos, technikai leírások (NASA, űrutazás, csillagászat, fizika, kémia, elektromosság stb.) helyállóak, és gondolom, hogy többnyire azok.

Mark Watney az Ares 3 legénysége tagjaként érkezik a Marsra egy harmincegy napos expedícióra. Egy homokvihar azonban keresztülhúzza a számításaikat, úgyhogy a hatodik napon kénytelenek megszakítani a küldetést. Az evakuálás sajnos nem zajlik zökkenőmentesen, Markot balszerencséjére elsodorja a vihar, és mivel társai halottnak hiszik nélküle térnek vissza a Földre, így ő a Marson ragad. Innentől aztán kezdetét veszi a túlélésért folytatott küzdelme, hogy a róla szóló Wikipédia-szócikkben ne az álljon majd, hogy „Mark Watney az egyetlen ember, aki a Marson halt meg”, amire egyébként nagy az esély, még akkor is, ha egyelőre életben van. Ha nem lenne elég, hogy otthagyták, a bajt tetőzi, hogy minden kommunikációs eszköz elromlott, így képtelen felvilágosítani az otthoniakat a tévhitükről.