A 19. század elején játszódó romantikus történet a vidéki udvarházak világába csábít, távol a londoni bálok és a város forgatagától. De mielőtt vidékre utaznánk, megismerkedünk Margaret Macy kisasszonnyal, aki eddigi élete nagy részében szerencsésnek mondhatta magát, hiszen a sors igen kegyes volt hozzá: megajándékozta szépséggel, élvezte a gazdagok kiváltságos életét, és gyönyörű birtokon nevelkedett gondoskodó szülők figyelő tekintete alatt. A szerencse azonban forgandó, és Margaret élete alaposan megváltozott, amikor elvesztette szeretett édesapját, édesanyja pedig rövid időn belül ismét férjez ment és a család beköltözött a mostohaapa londoni házába.
A műfaj történetében nem először, és feltehetően nem is utoljára olvashatunk arról, hogy egy mostohát nem éppen tisztességes szándékok vezérelnek. Margaretnek is sikerült egy gátlástalan egyént kifogni, aki semmitől sem riad vissza, hogy megkaparintsa a rá váró örökséget. És hogy a dolgok egyszerűbbek legyenek (nyilván a mostohaapa szempontjából), egy unokaöcs is kéznél van, aki hajlandó segédkezet nyújtani a terv végrehajtásában. Ilyen körülmények között Margaret nem lát más kiutat, mint elszökni otthonról, abban a reményben, hogy valahol meghúzhatja magát, amíg átveheti az örökségét.
De nagy összegű örökség ide vagy oda, jelen pillanatban Margaret nem sokkal gazdagabb egy szobalánynál, és mivel az a kevéske pénze is fogytán van, kénytelen munkát vállalni. Igen ám, de a festés, a hímzés és a zongorázás mellett semmihez sem ért (miért is kellene, egy elkényeztetett úrilánynak), így aztán örülhet, ha valaki egyáltalán alkalmazza. A szerencsétlenségben végül a szerencse ismét mellé szegődik, és pik-pakk egy vidéki udvarházban találja magát, az Upchurch család szolgálatában.
A sors iróniája, hogy Fairbourne Hall akár az otthona is lehetett volna, hogyha korábban elfogadja a fiatalabb Upchurch fiú, Nathaniel házassági ajánlatát, de ő kikosarazta, abban a reményben, hogy a férfi bátyjához mehet feleségül. Nos, ha már nem akart úrnőként élni Fairbourne Hallban, kipróbálhatja, milyen érzés szolgálni ugyanott. Margaret igyekszik kellőképp ’láthatatlanná’ válni, nehogy fény derüljön a titkára, és esetleg a régi sérelmek miatt utcára tegyék. De míg eljön az ő ideje, csupa olyasmivel kell megküzdjön, amire Mrs. Hightower leányneveldéje egyáltalán nem készítette őt fel.
Sok álruhás történetet olvastam már, és ennek fényében, azt kell mondjam, hogy Julie Klassen regénye valahol középúton helyezkedik el a rangsorban. Amit kifejezetten élveztem, hogy részben a hátsó traktusból figyelhettük az eseményeket, hogy alapos képet kaptunk egy udvarház 'működéséről', a cselédek mindennapjairól, a hierarchia különböző fokán álló személyek közötti kapcsolatokról és egymáshoz való viszonyulásukról, hogy a főszereplő látványos karakterfejlődésen esett át. Az öntelt, fennhéjazó, büszke Margaret, korábban lenézte és szinte ember számba sem vette azokat, akik őt szolgálták, de a ranglétra legalsó fokán állva keserves tapasztalatok árán megtanulja megbecsülni őket, leckét kap alázatból és engedelmességből. Megtapasztalja, hogy miben áll a reggeltől estig tartó megerőltető munka, hogy milyen érzés csak arra várni, hogy végre aludni térhessen, a háziak után maradt maradékokból enni, örülni egy fél napos pihenőnek, vagy egy kád meleg víznek, miután maga cipelte fel a vízzel teli vödröket. Ilyen élmények után gondolhatjátok, hogy a regény végére teljesen megváltozik. Én egyáltalán nem sajnáltam, teljesen megérdemelte amit kapott, és bár örültem annak, hogy sokkal jobb emberré vált, számomra mégsem lett az a hősnő, akit teljesen megszerettem volna. Úgy látszik én már ilyen vagyok, vagy egyre ritkábbak az olyan hősnők, akik képesek közel férkőzni a szívemhez. Nathaniel egy fokkal szimpatikusabb volt, de a karaktere eléggé egysíkúra sikeredett. Az ő személyiségében lezajlott változásokról csak másodkézből értesülünk, hozzá képest több vizet kavart a nőcsábász bátyja, pedig nem ő kapta a főszerepet.
A romantikus szál teljesen kiszámítható volt, azt nyújtotta amire számítottam, de Margaret cselédléte mellett, vagy éppen emiatt, túlságosan a háttérbe szorult (visszasírom a régi kedvenceket..). Annak ellenére, hogy már az elején tudjuk az ilyen történetek végkifejletét, többnyire azért olvassuk őket, mert kíváncsiak vagyunk, hogy miként alakul a vonzódás a hőseink között. Nem szükségszerű, hogy egy történet tele legyen erotikus jelenetekkel ahhoz hogy szórakoztasson, de ahhoz, hogy bármiféle izgalmat és emlékezetes élményt nyújtson éreznünk kell a vonzást-taszítást. Kell a közös és az egyéni konfliktus, ahhoz, hogy a történet kellő lendülettel haladjon és magával ragadjon. Bármennyire is szerettem volna, ez a lendület itt elmaradt, és igencsak sokáig váratott magára, hogy a két főszereplő közelebb kerüljön egymáshoz. És én azt nem szeretem, hogyha sokáig történik a semmi.
Véleményem szerint a főszereplőket a közösen átélt élmények formálják, ezek hatására változik az egymásról alkotott véleményük és kerülnek előtérbe az addig szunnyadó, vagy éppen elfojtott érzések, és hogyha mindez elsőosztályúan van felszolgálva, akkor mi is velük együtt örülünk és sírunk, és mire egyedül és/vagy közösen kibogozzák az összekuszálódott szálakat tövig rágjuk a körmeinket, hogy aztán a végén mi is rózsaszínbe lássuk a világot és nehezünkre essen visszazökkenni a valóságban.
Az Álruhás szerelem nem ragadott túlságosan magával, visszafogott romantika jellemezte, számomra nem tűnik kétszer olvasósnak, de ha valaki nem ragaszkodik annyira a romantikához és érdekli a 19. század eleji cselédlét, kíváncsi miként zajlott az élet egy vidéki udvarházban, az kellemes perceket tölthet a könyv társaságában.
A mű eredeti címe: The Maid of Fairbourne Hall
Szerző: Julie Klassen
Fordító: Bánki Vera
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 400 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése