2013. április 25.

Daniel Katz: Amikor nagyapám átsíelt Finnországba

Amikor nagyapám átsíelt Finnországba egyike azon könyveknek, amelyek fizikai valójukban végigkísérték gyermekkoromat. Az ágyam feletti könyvespolcon kapott helyet, és mivel szokásommá vált a polcon lévő könyvek gerincének a tanulmányozása, ezen is gyakran megakadt a szemem. Viccesnek találtam a címet, és nagyon élveztem, de valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy a könyvet kezembe vegyem, annak ellenére, hogy elképzelni sem tudtam, hogy milyen történet bújhat meg egy ilyen cím mögött.  Már jó ideje kinőttem a gyermekkorból, a polcomon lévő könyvek nagy részét elolvastam, de Katz könyvére ez idáig nem került sor.  Hirtelen ötlettől vezérelve kaptam kézbe most, már a saját könyvtáram polcáról, és egyáltalán nem csalódtam benne. Sőt, kifejezettem élveztem.

Ez volt a szerző első regénye. 1969-ben jelent meg, és valósággal berobbant a finn irodalmi életbe. A könyv lapjain színes-humoros történetek révén bontakozik ki egy orosz-zsidó származású család három generációjának – Benno nagyapa, gyermekei és unokái – élete a cári Oroszországból indulva az 50-es évek Finnországáig. A család viszontagságait az unoka szavaiból ismerhetjük meg. A szerző, aki alig volt harminc éves a könyv megírásakor, édes-bús iróniával, csipetnyi nosztalgiával, és ifjú korához szinte nem is illő bölcsességgel tárja elénk a család élettörténetét, amelybe sok egyéni élményét is megörökítette. 

A könyv három részre oszlik, és mindenik külön időszakot ölel fel.

Az első rész  a fiatal Benno történetét meséli el. Az első világháborút és az azt megelőző éveket. A történet a vityebszki kormányzóság Polock városától keletre fekvő kis falucskából indul, ahonnan a tízéves Bennót a kozákok a finn-öbölbeli Kronstadtba vitték, a katonai népiskolába. Az apró termetű Benno élete cudarul alakult. A  tatár, az ukrán, a kalmük, az inkeri, és a dagesztáni  társai elbántak vele,  mert „először is ő volt a legkisebb, másodszor zsidó volt, harmadszor pedig ő volt a legkisebb zsidó”. (...) A kalmükök meglovagolták, az ukránok keresztre feszítették, az inkerik tőrükkel fenyegették, a tatárok pedig a fenekét paskolták. Még a dagesztániak is barátságtalan pofát vágtak előtte, és mogorván vicsorítottak rá.” Ennek ellenére ő mindvégig optimistán tekintett a jövőbe, arra várva, hogy egy napon apjához hasonlóan majd két méter magas legyen, és  minden sérelmet visszafizessen. Optimizmusa tizennégy éves koráig tartott, amikor „elérte a másfél méter magasságot, és a növekedést végleg befejezte”. Ám Benno nem olyan ember volt, aki könnyen feladja. Sikerül barátokat szereznie, és ádáz elhatározását, hogy „kicsi, vad és veszedelmes lesz”, kemény munkával véghez is viszi. Szemtanúi vagyunk, ahogy megtanul lőni, vívni, lovagolni, sőt birkózni is. „Két év leforgása alatt pompás izomzatot fejlesztett ki; tulajdonképpen saját kategóriájában ő volt az egész zászlóalj legjobb kiállású harcosa. Hosszú bajuszt növesztett, és tüzes tekintetű szemeket kreált hozzá.” 
Kronstadtból a cári hadsereg lovastizedes-kornetásaként a Finn Nagyhercegség Helsinki Császári Lovasezredébe vezet útja, amikor eldönti, hogy feleségül veszi a meglepően termetes, szőke, fitos orrú, kék szemű, szép fogú Wera nagymamát, akivel levelezés útján ismerkedett meg.

Ezt követően már közös életük eseményei révén vagyunk szemtanúi a világ változásának, a cári Oroszország politikájának, Finnország helyzetének, a zsidó kérdés alakulásának.  Házasságkötése miatt Benno nem vesz részt az orosz-japán háborúban, de az első világháború megpróbáltatásait azonban már ő is megtapasztalja. Annak ellenére, hogy nem szereti  a cárt, harcol a cári seregben, és meg is sebesül.

 (...) Isten veletek, hazai tájak, bizony sokat láttalak már titeket, egész az unalomig, most aztán elhív bennünket a trombitaszó, megvédeni a hazát...
– ... amely másoké – mormogott a bádogos –, és hogy kiontsuk a vérünket ...
– ... mely viszont a miénk – folytatta Benno. – Így van ez, így is volt mindig.

A szerző igen humorosan tárja elénk Benno frontvonalbeli élményeit, sebesülését, és Wera viszontagságait, amikor útra kel Szmolenszk felé háborús hősét megkeresni.

Wera ekkor körülnézett, és látta, hogy mindegyik férfinak könnyes a szeme, és mindenki őt nézi. Csak egy akadt köztük, aki komoran cigarettázott ágyában, ami természetesen tilos volt.  Az volt Benno. Ott gubbasztott a jobb oldali sor legszélső ágyában, és kihívóan fújta a füstöt a mennyezet felé.
– Benno! Hát élsz? – kiáltott Wera, odarohant Bennóhoz, és átkulcsolta a nyakát.
– Ezer ördög! – kurjantott Benno. – Hát te vagy az? Te vagy? Hol voltál ilyen sokáig? Te vagy a feleségem,  Wera? Ez a feleségem, Wera, Finnországból – magyarázta mellette fekvő társainak. – Azt hittem valami mátuska vagy… Tiszta por a ruhád. A cipőd meg hol van?  Nincs más ruhád?  Ne szoríts úgy… hát nem tudod, hogy meg vagyok sebesülve? Asszony, hát nem mondták el neked?

A könyv második része a hosszú háború idejére koncentrál. A második világégést az aggódó szülők/nagyszülők szemén keresztül látjuk. Kitelepítettekként élnek egy távoli északi faluban. Szerencséjükre a falubeliek barátságosak, és idővel rokonszenvezni kezdenek velük. Csodájára járnak a komód tetején elhelyezett szamovárnak, és azt is megengedik nekik, hogy hetente egyszer a falu egyetlen és közös szaunáját igénybe vegyék, amire a bolhák miatt igen nagy szükség van. Egyhangú életük várakozással telik, várják szabadságra hadnagy fiúkat, Arjet, aki „valahányszor elment vérízű bánatot hagyott maga után”.   Benno és Wera humoros civakodása valamelyest oldja a helyzet feszültségét, de  a háború borzalmai ott kísértenek a fejük fölött, hiszen nem egy zsidó család tűnt el az idők forgatagában. Az 1942 júliusában Finnországba látogató Himmler papírjai között szereplő kétezer zsidó névjegyzéke aligha csomagküldési szándék gyanánt készült.

– Néha rám jön egy idegesítő érzés, hogy egy szép napon titeket csak úgy elvisznek … – mondta apa.
– Engem biztos, hogy nem visznek el csak úgy – jelentette ki Benno.
– Úgy értem, hogy nem volna nehéz: jönne a rendőrség, és közölné, hogy „biztonsági okokból” vagy ehhez hasonló okból elviszik a családot valahová … A szomszédok aligha vennék észre az egészet, de ha még észre is vennék, és forrón szeretnék is zsidó szomszédaikat, nem vennének túlságosan a szívükre egy efféle „internálást”. El sem képzelik, hogy a zsidókkal bármi rossz is történhet, legalábbis olyan méltánytalanság vagy embertelenség, amire nem szolgáltak rá … Még a zsidók maguk sem hiszik el. Így aztán egyetlen napon összeszedhetnék Finnország összes zsidó lakóját, és elküldhetnék akár az Északi-sarkra is; háborúban senki se nézi, hova tűnt a szomszédja.  Talán a háború után csodálkoznék valaki, hogy hová is lettek.  Hová is tűnhetett az az apró ember, aki erős szivarokat szívott, és gyakran járt az Operába, meg a magas szőke felesége meg a nagydarab fiuk, meg apró dundi unokáik…

A könyv harmadik részében a családot már Helsinkiben látjuk viszont. Benno igyekszik hozzászoktatni kisunokáját a politikai realitásokhoz. Az orruk előtt alakul országuknak sorsa, és jövője. A Szovjet Hadsereg énekkara a békéről és megértésről énekel, a szomszéd házból elmennek a németek, és az szovjet  nagykövetség munkatársai költöznek a helyükre.

Sokáig nem volt dolgom az orosz házzal. Hébe-korba az ablakból megnézegettem, ez volt minden. Ablakainak nagy részét télen-nyáron függönyök borították. Amikor néha rés nyílt rajtuk, nehéz, régimódi bútorok, és csipkeszegélyű asztalterítők villantak elő (…).  A szobák falain Lenin és Sztálin képeit lehetett látni… Az ablakból mindjárt ránéztem saját szobám falára, melyen nagyapán, Benno képe függött;  anyám rajzolta tanuló korában az Atheneumban;  Benno szájában pipa volt (…).
Az út másik oldalán Lenin és Sztálin, ezen az oldalon Benno, középen pedig Mannerheim marsall útja fenyegetően és elhatárolón.  Az út közepén finn közlekedési rendőr állt, és tiltón emelte fel fehér kesztyűs kezét. Bennónak nem adatott meg a választás lehetősége.

A változás egyértelmű. Az idő kereke nem áll meg, és  történet végére az unoka is felnő. Az ő élete már az 50-es évek Finnországában zajlik, egy új világban, de amelynek szintén megvannak a maga emberi és társadalmi problémái.

Nem tudnám megmondani, hogy a könyv elején mire számítottam, de örülök, hogy elolvastam. Számomra  Benno figurája volt a legszerethetőbb, humorával, optimizmusával, ez az apró emberke, aki minden körülmények között csakis az igazat hajlandó mondani, és az öniróniától sem riad vissza, aki reálisan tekint a dolgokra, aki nem hajlandó menekülni, aki rosszul időzített trombitajátékával nemegyszer hatalmas kalamajkát okoz, aki akkor sem hagyja kedvenc szivarját, amikor az orvos eltiltja a dohányzástól, és akinek nagy bánata a háborúba induláskor, hogy  a trombitája otthon maradt.

Aki szereti a néhol vidám, néhol kesernyés humort, a sziporkázó párbeszédeket, az emlékezetes karaktereket, annak nagy élvezetet jelenthet ez a történet.


Kiadó: Európa Könyvkiadó
Fordította: Gombár Endre
Kiadás éve: 1979
Oldalszám: 220 oldal