2013. augusztus 21.

Steven Saylor: A hét csoda

Amikor utoljára elbúcsúztunk Gordianustól, megöregedve, többé-kevésbé visszavonultan élt, lassan felhagyva nyomozói munkájával. Most elérkezett az idő, hogy a nyomozásai során számos alkalommal emlegetett fiatalkori éveit is megismerjük, valamint az utazást, amely során felfedezte az ókori világot. A hét csoda ennek az utazásnak a története.

Kr. e. 92-ben vagyunk. Gordianus betöltötte tizennyolcadik életévét, és első nagy utazására indul tanára, a szidóni Antipatrosz társaságában, hogy megtekintsék az ókori világ hét csodáját. Bár képességei megvannak, még hiányzik belőle a gyakorlat, és az érzékenység, amellyel a későbbiekben megkülönbözteti a vélt és valós tényeket, amikor oly sok alkalommal az igazság kiderítésén fáradozik.

Utazásuk során eljutnak Görögországba, Kis-Ázsiába, Babilonba és Egyiptomba. Miközben megcsodálják az emberiség által megalkotott leglátványosabb építményeket, számos rejtéllyel találkoznak, és mámoros kalandokba keverednek. Mire elérik végső céljukat, Gordianusnak jó pár alkalommal hasznára válik éleslátása, leleményessége, gyors felfogóképessége, ugyanakkor fájdalmas lecke árán megtanulja hogy „a világ bonyolultabb, mint amilyennek látszik”.

Steven Saylor regényeiben mindig arra törekedett, hogy egy-egy kiemelkedő történelmi esemény köré fonja cselekményeit. Ez most sincsen másképp, bár ebben az esetben az események ténylegesen a háttérben zajlanak, szereplőink nem kerülnek a dolgok sűrűjébe. Inkább beszélgetéseik, mint tetteik során nyerünk bepillantást a politikai csatározásokba. Az egyik háború Róma és itáliai szövetségesei között zajlik, míg a másik, a Kis-Ázsia feletti hegemóniáért folytatott harc Róma és Mithriádész között még csak érlelődik. A csodálatos utazás élménye elkápráztatja ifjú utazónkat, éles elméjét mégsem kerüli el a világ forrongása, sőt akaratlanul is olyan esemény részese lesz, amelynek végső kimenetele örökre megváltoztatja az életét.

A könyvben olvasható esetek közül néhány korábban novellaként jelent meg különböző antológiákban és magazinokban. Ezeket összefűzve és kiegészítve írta meg Saylor Gordianus nyomozóvá válásának regényét, hogy mi is szemtanúi legyünk, miként kezdte el kamatoztatni különleges képességeit.

Kép forrása

Útjuk első állomása Epheszosz, Ázsia büszkesége, ahol részt vesznek Artemisz istennő tiszteletére rendezett felvonuláson, és megcsodálják  Artemisz-templomát:
„Fényes márványlépcsők vezettek fel a széles talapzatra. A szentély masszív falait égbe törő oszlopok kettős sora vette körül. Szinte minden fehér márványból készült rajta, de egyes kiemelkedő részleteit ragyogó vörös, kék vagy sárga festékkel hangsúlyozták, helyenként pedig aranyozással is díszítették. 
Az oszlopok magasztos eleganciája még az én avatatlan szemem számára is lélegzetelállító volt. Lábazatukat finom faragások ékesítették, az oszlopfők pedig mindkét oldalon kecses spirális görbületben végződtek.”
Epheszoszi tartózkodása alatt először szembesül  azzal a ténnyel, hogy bármilyen hatalmas is legyen Róma, a római polgár nem minden esetben szívesen látott utazó, sőt vannak olyan személyek, akik bármit megtennének, hogy megszabaduljanak Róma zsarnoki hatalmától. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy egy igazságtalanul megvádolt helyi lány segítségére siessen, még akkor sem, hogyha isteni büntetés fenyegetésével kell szembenéznie. Éppen a megfelelő alkalom, hogy az apjától tanultakat gyakorlatba ültesse; kipróbálja a lakatok és a zárak feltörésének tudományát, és megbizonyosodik a bölcs tanácsok egyikének  igazáról is. „Amikor mindenki egy bizonyos dologra figyel, nézz arra, amire senki nem figyel. Ekkor megláthatod azt, amit senki más.”
Mire újból hajóra szállnak túl van első rejtélyének megoldásán, és életre szóló emlékekkel gazdagodott. 

Amikor a tenger felőle először megpillantja, a halikarnasszoszi mauzóleum úgy jelenik meg Gordianus előtt, mintha Olümposz egy darabja költözött volna le a földre:
„A bámulatos épület egy hatalmas fehér márványból készült talapzaton nyugodott, amely önmagában is magasabb volt, mint a legtöbb templom oszlopai a timpanonokkal együtt. A talapzat peremét szobrok díszítették, mintha minden oldalon óriások sorakoztak volna egymás mellett.  Az alsó talapzaton egy újabb márványtömb helyezkedett el, kicsi beljebb és annak a tetejét is szobrok őrizték. Utána egy harmadik réteg következett, akkora, mint az előző kettő együtt. Ennek tetején dekoratív domborművek futottak körben szegélyként, élénk cinóbervörös, sárga és kék festékkel kiszínezve. A három irdatlan nagy márványtömb tetején egy akkora templom állt, amelynek szélessége a Parthenónéval vetekedett, és a falai előtt körbefutó oszlopsor minden oszloppárja között újabb gigantikus szobrok bújtak meg. 
A templomszerű épület tetejét egy csaknem ugyanolyan magas, lépcsős piramis alkotta.  A lépcső tövében irdatlan méretű oroszlánok poroszkáltak fel-alá – ami természetesen csak illúzió volt, hiszen valójában márványból készültek.  A lépcsős falú piramis tetején pedig egy aranyozott, hatalmas négylovas szekér díszelgett, szinte már a felhők között, olyan ragyogóan, hogy az ember már-már azt hitte, magának Héliosznak diadalszekerét látja, amely nem visszatükrözi a fényt, hanem magából bocsátja ki az egész alant elterülő világra.”
E gigantikus építmény árnyékában eltöltött idő alatt megízleli a testi örömöket, megtanulja követni az ösztöneit, és kisebb kockázatot vállalni a jó cél eléréséért.  Egy özvegyasszony, és menye titokzatos, és furcsa párosa kelti fel a figyelmét, akiket a hatóság az ifjú férj meggyilkolásával akar megvádolni. Nemcsak, hogy megismeri a nimfa Szalmakisz történetét, amikor ellátogat a barlangjába és a forrásához ahol az emberek meghajolnak Isten bámulatos hatalma előtt, de az özvegyasszonyok titkára is fényt derít, megmentve az életüket. A halikarnasszoszi hónapok gyorsan tovaszállnak, és hajójuk immár Olümpia felé veszi az irányt. 

Olümpia messze felülmúlja Gordianus várakozásait. Éppen időben érkeznek, hogy megtekintsék a százhetvenkettedik olümpiai játékokat, ahol a görög világ számos pontjáról érkezett atléták összemérik erejüket és bátorságukat. A színes és zajos ember kavalkád, a nyüzsgés és ünnepi káosz semmihez sem hasonlítható, amit korábban Rómában látott. Maga Zeusz-templom is egy csoda, de Pheidiasz bámulatos műalkotása, a Zeusz-szobor páratlan látványban, és megbabonázó élményben részesíti:
„Zeusz fokozatosan egyre nagyobb lett, mígnem végül szinte fojtogatott a jelenléte. Hatalmas termetével alig fért el a templomban. (…)
A szobor előtt húzódó, hosszú medence vize visszatükrözte az isten képmását és a templom falain sorakozó kis lángokat. (…)
Nekidőltem a korlátnak, hogy halandóként a lehető legközelebb kerüljek a hatalmas Zeuszhoz. Ha odafordul hozzám, farkasszemet is nézhettünk volna. Aranyszakállának nagy műgonddal kidolgozott részletei, elefántcsont bőrének redői és lapis lazuli szemei ilyen közelségből is lenyűgöztek. Azon sem lepődtem volna meg, ha pislog egyet, mellkasa sóhajra emelkedik, vagy feje ingatásával lerázza az arany hajfürtöket a válláról. Nem csodálkoztam volna, mert abban a pillanatban meg voltam győződve róla, hogy Pheidiasz szobrában valóban ott lakozik az istenség.”
A földöntúli élményt követően szemtanúja lesz egy fölöttébb furcsa és értelmetlennek tűnő halálesetnek. Ez alkalommal az apjától tanult ismeretekkel  egy orgyilkost sikerül leleplezni, és még jutalomban is részesül. Az öröm mellett azonban azt is érzékeli, hogy a Róma-ellenes érzelmek sokkal erőteljesebben vannak jelen, mint máshol, sőt kémekről és háborúról pusmognak a zegzugos pavilonok sötétjében. A játékok a mozgás dicsőségét, szépségét,  és a békét hivatottak hirdetni, de a háttérben zajló politikai intrikák árnyékot vetnek a sokat hallott sportember eszményére. Gordianus nem titkolja véleményét, hogy neki éppen emiatt nem sikerült átélni a játékok szellemiségét, amiről mindenki oly magasztosan áradozott.

A hét csoda helyszínére tett utazásuk alatt számos kitérőt tesznek, ahol egyéb látványosságot is megtekintenek. Ezek közül Gordianus számára az egyik legemlékezetesebb a korinszthoszi romok felkutatása, annak ellenére, hogy a hajdan büszke városnak már csak omladékai között sétálhatnak, ahol minden mélabús és sivár hangulatot áraszt. A kísértetektől hemzsegő, és mágiával átitatott romokat a helyiek babonásan messze elkerülik, így amikor néhány megmagyarázhatatlan haláleset történik, Gordianus lesz az, aki igazságot szolgáltat az áldozatoknak.

Rodosz szigetén a kolosszus bizarr és földöntúli látványa lenyűgözi ifjú utazónkat, még úgy is, hogy a gigantikus szobor már kétszáz éve darabjaira hullva hever:
„A homályos és erőtlen fény dacára sikerült megpillantanom a kikötőben maradt, hatalmas groteszk módon össze nem illő darabokat – a két lábat, amelyek még mindig szilárdan tartották magukat a magas talapzaton, a félig hullámok közé temetett alkart, és a legnyugtalanítóbb részt, az oldalára borult, gigantikus fejet, amelynek egyik szeme mintha engem lesett volna.  A másik szem hiányzott, csak egy óriási lyuk tátongott a bronzfejben.”
A látnivalók megtekintése után sem telnek unalmasan a szigeten töltött téli hónapok. Érdekes társaságot talál két gall druida személyében, és tehetségére is szükség van, hogy kiderítse mi is történt valójában házigazdájuk eltűnt rabszolgájával. A Rómától  távol, a művelt görög világban Rodoszon érzi először igazán otthon magát.

Babilonban nem egy, hanem két csodát remélnek megtekinteni, vagy legalább is ami megmaradt egykori szépségükből és nagyságukból. Csalódottságukra a babiloni falakat lerombolták, az Istár-kapunak is csak töredéke áll, de az élmény még így is felemelő:
„A napfény sziporkázott a mázas téglák színes felületén, és szinte megelevenedtek tőle az állatokról készült gigantikus mozaikok. Lebilincselő, nagy szarvú őstulkok, üvöltő oroszlánok és rémisztő sárkányok tűntek fel a kapun. A többi minta elvontabb volt, talán ékszereket és virágokat ábrázolt, de felfoghatatlan méretben.  A kék szín dominált mindenütt, és az összes árnyalata megjelent a téglákon, amelyeket az ember egy nap folyamán a tenger felszínén láthat; a ragyogó, déli  azúrkéktől az éjféli indigókékig. A sárga és az arany több árnyalata is feltűnt rajta, a szegélyei pedig zölden fénylettek. A magasban húzódó mellvédet szemgyönyörködtető mintával csipkézték.”
Ezzel szemben a függőkertek csodájából szinte semmi sem maradt. A teraszmaradványok, törött oszlopok, szilánkos járólapok omladékai szomorú látványt nyújtanak, csak néhány cingár fa, datolyapálma, narancs- és citromfa kölcsönöz némi hangulatot. Az elárvult romok fölé csak a babiloni istenek tiszteletére emelt toronytemplom, a zikkurát emelkedik büszkén, de ő is csak nyomokban hordozza földöntúli szépségét.
Míg mestere az út fáradalmait piheni ki, Gordianus egymaga fedezi fel az egzotikus várost. A hajdan volt pompás épületek romjai között bolyongva újabb rejtélyekbe botlik, amelyeknek ifjonti kíváncsiságában képtelen ellenállni. Testi épsége veszélyeztetése mellett is kész kideríteni az igazságot, és nemcsak egy állítólagos szellemtanyáról rántja le a leplet, de megismerkedik Istár egyik papnőjével is, aki szolgálataiért busásan megjutalmazza.

A görögök lakta világok, s az egzotikus, de romos Babilon képe után Egyiptomban egy teljesen más világ tárul Gordianus elé, amely szokatlanul hat római szemének és gondolkodás módjának. A Nílus Deltájából felhajóznak Memphiszbe, hiszen céljuk, hogy ellátogassanak a nagy piramisokhoz. Mielőtt azonban erre sor kerül, megismerkednek ezzel a nyüzsgő és vibráló várossal,  amelynek különös építészete titokzatosságot és nagy múltat idéz. Építményei – a templomok, szentélyek, hatalmas kőszobrok, irdatlan obeliszkek, életnagyságú szfinxek – az ősi civilizáció nagyságát hirdetik.
Számtalanszor hallott már  a nagy piramis irdatlan méretéről, látványa mégis teljesen letaglózza:
„Nem volt elég fantáziám ahhoz, hogy elképzeljem az  elém táruló emberfeletti méreteket. (...)
A messzeségből úgy látszott, mintha egyetlen hatalmas kőtömbből lenne kifaragva, teljesen sima volt a felszíne. Közelebb érve azonban feltűntek a különféle színű és anyagú építőkövek, amelyeket értő kezek illesztettek össze. Akadt köztük világoslila, fényes kék, tengerzöld és aranysárga, de volt márványszerűen átlátszatlan, és áttetsző is, akár a napfénnyel átitatott hullámok. Távolból nézve ez a sokféleség valahogy egybeolvadt, egyetlen sziporkázó fehér tömbbé állt össze. Tudtam, hogy gigantikus lesz, de nem hittem volna, hogy ilyen gyönyörű és gondosan összeállított – legalább olyan szemkápráztató volt közelről, mint távolról.”
Azokra a hátborzongató eseményekre sincs felkészülve, amelyeknek tanúja lesz a piramisnál tett látogatás során. Bármennyire is vonakodik, Ízisz istennő kiválasztottjaként követnie kell az utat, amely majd elvezeti a felmerült talány megoldásához. Az átélt élmény semmihez sem fogható, s néha ő maga sem tudja eldönteni, hogy valóság volt, vagy csak a képzelete játszott vele.

A pharoszi világítótorony már messziről üdvözli útja végállomására, Alexandriába érkező Gordianust. A hatalmas építmény minden képzeletét fölülmúlja.
„Hatalmas fehér kőtömbökből állt, vörös gránittal ékesítve. A masszív bejáratot ugyanebből a rózsaszínesvörös kőből készült oszlopok szegélyezték. A torony három jól elkülöníthető szakaszból állt. A legalsó és legnagyobb négyszögletes volt, aztán a négy fal fokozatosan szűkült össze felfelé, végül egy pompás mellvédben végződtek, a sarkain gigantikus tritónszobrokkal, amelyek egyik kezükben háromágú szigonyt, a másikban kagylót tartottak. A torony középső szakasza nyolcszögletű volt, és alacsonyabb az első szintnél. Az utolsó, legalacsonyabb szakaszt henger formájúra alakították ki, a tetején pedig ott ragyogott a jelzőfény, oszlopoktól körülvéve, mintha valami kerek templomba lett volna zárva. A Pharosz tetején aranyozott szobor díszlett, de olyan magasan, hogy meg sem tudtam állapítani, milyen istenséget ábrázol.”
Oly sokáig időzik a Nagy Sándor alapította városban, hogy lassan otthonának érzi, minden zegzugát felfedezi, megismeri a helyi lakosokat,  s bár korábban számos helyen megfordult, ez messze a legszebb és legizgalmasabb számára.  Tartózkodását csak Róma és itáliai szövetségesei között dúló háborúról szóló aggasztó hírek árnyékolják be, amelyekről először Egyiptomban szerzett tudomást. Bolyongásai során akaratán kívül kémek és összeesküvők nyomára bukkan, s bár megpróbál cselekedni, végül kénytelen elfogadni, hogy vannak rejtélyek amelyeket nem tud megoldani, és bizonyos kérdések megválaszolatlanul maradnak.  De tovább kell menni, és folytatni kell az életet. Ő is ezt próbálja tenni.
Alexandriába hagyja maga mögött a gyermekkorát, éretlen ifjúból felnőtt férfivá válik, és apja nyomdokaiba lépve itt lesz belőle Nyomozó. Arra is ráébred, hogy  „az igazi csodák, amelyekkel az ember utazásán találkozhat, nem a hallgatag kőépületek, hanem halandó emberek”.

Annak ellenére, hogy A hét csoda nem a hagyományos Gordianus regények egyike, élvezettel olvastam. Sajnálatos, hogy napjainkra a hét csodából csak a nagy piramis maradt meg, a többi omladék, vagy teljesen megsemmisült. Elmondása szerint Steven Saylor az ókori csodák leírásában a fellelhető szövegekre támaszkodott, ahol pedig kevesebb információ állt a rendelkezésére, ott saját képzeletére hagyatkozott. Ha a leírtak csak részben is megközelítik a valamikori valóságot, az emberek méltán járhattak a csodálatukra évszázadokon keresztül, s azon sem csodálkozhatunk, hogyha az istenek kezeit látták megnyilvánulni bennük. Aki szereti Saylor írásait, vagy a korszak rajongója felejthetetlen élményt jelenthet számára ez a múltba tett utazás.

Kiadó: Agave Könyvek
A mű eredeti címe: The Seven Wonders
Fordító: Heinisch Mónika
Kiadás éve: 2012
Terjedelem: 384 oldal