Aki olvasta a sorozat nyitókötetét, az már tudja, hogy A Hollófiúk végén a társaság szerencsésen megbirkózott a rájuk leselkedő gonosszal, sőt azt is, hogy mindenki meglepetésére/megrökönyödésére Adam életre keltette a Cabeswater körül húzódó Ley-vonalakat. A többnyire önző indíttatásból elkövetett kezdeményezése igencsak bomlasztóan hatott a csapatszellemre, hiszen tettével elárulta a bizalmukat, a barátságuk olyan csorbát szenvedett, ami nem biztos, hogy kiküszöbölhető, de nyilván ez majd elválik, hiszen messze még a történet vége. Abban is biztosak lehettünk, hogy Adam tette nem marad következmények nélkül, és ezt az Álomrablókban meg is tapasztaljuk.
Amikor ismét felvesszük a történet fonalát már mindenki túljutott a megrázkódtatáson, bár továbbra is értetlenül állnak Adam viselkedése előtt, de az élet megy tovább, a cél még előttük áll, úgyhogy folytatják a kutatást. Ez azonban egyáltalán nem megy olyan simán (miről szólna akkor a következő két kötet), sőt, úgy tűnik, hogy erőfeszítéseik ellenére egyre rögösebb és nehezebb a Glendower sírjához vezető út, tele buktatókkal, még több titokkal és misztikummal. Úgyhogy az Álomrablók egy kicsit letér az eddigi ösvényről, de legalább választ kapunk néhány kérdésre, és természetesen újakkal szembesülünk, de nem kell félni, a regény a kitérő ellenére is izgalmas. Igaz ugyan, hogy Glendower továbbra is háborítatlanul alussza örök álmát, de a tinijeink egyáltalán nem unatkoznak, előtérbe kerülnek az egyéni problémák, amivel hol magányosan, hol közösen próbálnak megbirkózni, és ha mindez nem lenne elég, újabb gonosz elemek jelennek meg a színen, szintén a kirakós darabjai után kutatva. A néhány fura fazon és a Szürke névre hallgató bérgyilkos jelenléte kissé felkavarja Henrietta állóvizeit, és természetesen Blue, Gansey, Ronan és Adam életére is hatással van. És amikor a hullámok lassan elcsitulnak, és felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon mi jön még ezután, nos akkor szemben találjuk magunkat az újabb fordulattal, ami ha lehet még jobban felcsigázza a kíváncsiságunkat, hogy tűkön üljünk a következő utazásig.
Számomra igazi öröm volt visszatérni Henriettába, és persze a Róka utcába (imádom az ott összeverődött társaságot), ahol nem sok minden változott mióta Neeve felszívódott. Mindenki teszi a dolgát, folytatódnak a jóslások, és ismét nyilvánvalóvá válik, hogy lakók sokkal több mindent tudnak, mint amennyit hajlandók elárulni.
Blue aggódik Adam miatt, aggódik Gansey miatt, de leginkább a saját érzései miatt aggódik. Az éveken át hallott jóslat nem hagyja nyugodni, ahogy a Szent Márk éjszakáján történtek sem. Nem tombol benne a szerelem mindent elsöprő érzése, legalábbis, ami Adamot illeti, ezért aztán gyakran górcső alá veszi a Gansey iránti érzéseit, próbál kiigazodni rajtuk. Nagyon szeretne rájönni, hogy ki lehet a szíve választottja, mert úgy tűnik, hogy nem az, akit az esze választana. Naná, hogy nem. Az sem könnyít a helyzetén, hogy Gansey új oldalairól mutatkozik meg, amelyek igencsak távol állnak a megismerkedésükkor kialakított képtől. Nem csoda, hogy minden egyes alkalommal szomorúság önti el, amikor arra gondol, hogy a fiú napjai meg vannak számlálva. Meggyőződése, hogy csak Glendower segíthet rajta, így gondolom kész lesz mindent megtenni, hogy ez megvalósuljon. A kettejük kapcsolata még nagyon képlékeny, igencsak lassan közelítenek egymáshoz. Bár úgy tűnik, hogy a vonzalom kölcsönös és a levegő feszültséggel telik meg körülöttük, a dolgok mégsem annyira egyértelműek, sem egyszerűek. Van is meg nincs is, akarom is meg nem is. Igazi romantika azonban sehol, sőt erre még bizony várni kell. Nem feledkezhetünk meg a külső tényezőkről sem, akár Adamra, akár a jóslatra, akár a Cabeswaterben átélt látomásról, vagy éppenséggel még rejtett akadályokról legyen szó.
Gansey sem egészen a régi. Adam "árulása" nagyon mélyen érintette, és leginkább az fáj neki, hogy nem kap választ a "miért"-re, legalábbis nem kielégítőt. Nem találja vele a közös hangot, mert akármilyen jó szándékkal közeledik barátjához, az kifordítja a szavait, olyan jelentéseket tulajdonítva nekik, amelyek igencsak távol állnak a valóságtól. Ronan viselkedése is aggasztja (kit ne aggasztana, hogyha a barátja tárgyakat varázsolna elő az álmából, és reggelente vérben ázva ébredne), néha mintha a régi Ronant látná, és ennek örül. Igazi jó barát, mert Ronan bármilyen őrültségre is vetemedjen, Gansey kiáll mellette. A tétlenséget, semmittevést egyértelműen nem neki találták ki. Ezért aztán borzasztóan frusztrálja, hogy a kutatással nem haladnak. Megőrjíti az egy helyben toporgás. Ha azt gondoltuk, hogy már szőröstől-bőröstől ismerjük, bizony tévedtünk. Csak kapkodjuk a fejünket személyiségének új arcai előtt, amelyeket eddig a jólneveltség és a önuralom álarca mögé rejtett. Nem tudom meddig lehet még fokozni a Gansey hatást, de akinek ő az esete, az jó nagyokat sóhajthat. És amúgy is ki ne akarna egy Ganseyt? A kékvérű örököst, az angyali fiút, aki megbabonázza az embereket, akit mindenki szeret, és aki minden helyzetben feltalálja magát, aki tudja, mit várnak el tőle, és ehhez méltóan viselkedik. Most azt is megmutatja, hogy tud ő vad és tüzes is lenni, zabolátlan és meghökkentő, akinek lényéből sugárzik a veszély. Nem meglepő, hogy ez Ronan kedvence, az ő igazi Ganseyje, amikor egy ütemre tombol bennük a feszültség, és olyanok mint egyazon szörnynek a két feje. Nem tudom létezik-e olyan, amit Ronan ne tenne meg, hogyha Ganseyről van szó? De Ronan még a leereszkedő viselkedésű és a dölyfös tekintetű Ganseyért is rajong, bár tény, hogy ez a kevésbé szerethető. De amikor mindez megingathatatlan önbizalommal és származásának teljese tudatával párosul, hát nehéz haragudni rá. Aztán amikor néhány pillanatig szívének rejtett érzelmeit is felvillantja, nem csoda, hogy akárcsak Bluenak, nekünk is elfacsarodik a szívünk, ha a sorsára gondolunk.
Adamnak ebben a kötetben is sikerül elérni, hogy felemás érzéseket tápláljak iránta. Nem tudom, hogy az ő gondjai nevezhetőek a legnagyobbaknak, de számára mindenképpen azok. Egyre inkább belesüllyed az önsajnálatba, haragszik az egész világra. A harag általában rossz tanácsadó, és félő, hogy egyszer visszaüt, de egyelőre Adamnak ez a mentőöve, ez nem engedi, hogy összeomoljon. Tény, hogy nyomasztó a szegénység, főként, hogyha magánnyal is párosul, de ha mindezt megfejeljük túlzott büszkeséggel és makacssággal, és Adamban mindkettőből bőven van, akkor bárhonnan érkezzen is a segítség (a könnyű út), mégis a göröngyös útra esik a választás. Naná, hogy visszautasítja barátai segítségét, de azt nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy viselkedésével mennyi fájdalmat okoz. Le a kalappal a srácok előtt, hogy ennek ellenére is kitartanak mellette, sőt igen leleményesek, hogy akarata ellenére is segítsenek rajta. Gansey iránti féltékenysége egyre nagyobb méreteket ölt, az érzés napról-napra mételyezi a lelkét, de nem is próbál szabadulni tőle. Viszont egyre erősebben, sőt kétségbeesetten vágyakozik a sikerre, hogy egyedül találja meg Glendower sírját. Meggyőződése, hogy leginkább neki lenne szüksége a király ajándékára, bár egyelőre azt hiszem még számára sem egyértelmű, hogy mit kérne tőle. És persze ott van Blue, akinek viselkedése egyre inkább zavarja Adamot, szóval nagyon puskaporos körülötte a helyzet.
Igaz, hogy mindenkivel történik valami (még Noahval is, annak ellenére, hogy hol eltűnik, hol feltűnik), de az Álomrablók egyértelműen Ronan könyve és a titkoké. Ronan az első kötetben többnyire meghúzódott a háttérben, de most teljes valójában tárul fel előttünk, ahogy a titkok is, amelyek a Lynch családot övezik. A múltban átélt traumák mély sebet ejtettek rajta, de fájdalmát az erőszakosság, a nemtörődömség, a kemény magatartás álcája mögé rejtette. Szenvedése itt már nyilvánvaló, ahogy igyekszik megbirkózni a vállait nyomó teherrel, s az álmaival, amelyek egyre erőszakosabbak és félelmetesebbek. A lelke mélyén mindig is tudta, hogy kicsoda ő, hogy micsoda ő, de most érkezett el az idő, hogy ezzel megbirkózzon. Nem könnyű elfogadni magát olyannak, amilyen, sem megtanulni kezelni és kordába tartani a benne lakozó erőt, amely csodákra, de borzalmakra is egyaránt képes, de ő nem az a fajta, aki megfutamodna. Az sem számít honnan érkezik a segítség, mindaddig, míg választ kap a kérdéseire. Aztán lehet dönteni, hogy kihez és mihez marad hűséges. Talán ő az egyik legösszetettebb karakter. Lázas, remegő izgalom fogja el, amikor felbődül alatta a motor és kipörögnek a kerekek, lételeme a veszély, akkor érzi igazán elemében magát, amikor az adrenalin szörnyként tombol az ereiben. Otthonosan mozog az élet napfényes oldalán és a mocskos sikátorok sötét világában egyaránt. De ugyanakkor egy aggódó testvér, egy szerető fiú, feltétel nélküli és hűséges barát, a kirakós egy darabja. Ha valaki eddig nem kedvelte, annak biztosan megváltozik róla a véleménye ezek után.
Akinek tetszett a sorozat első kötete, az ezt is szeretni fogja. A sok egyéni probléma miatt egy kicsit más mint a korábbi, elmarad belőle Glendower keresésének izgalma, mondhatjuk úgy is, hogy az út elágazott és mindenki az előtte lévőn ment tovább. Nagyon remélem, hogy az utak hamarosan ismét összefutnak, vagy legalábbis közelítenek egymáshoz. Egy kicsit zűrzavar van a fejemben, mert ugyan kaptunk néhány magyarázatot, de ezek csak morzsák voltak, a kirakós darabjai, ami jelenleg Jeruzsálemi messzeségekben van. A sír felkutatásának az ötlete ugyan Gansey fejéből pattant ki, mert nyomot szeretne hagyni a világban, de úgy tűnik, hogy az élet nem véletlenül sodorta egymás mellé őket. Mindenkinek feladata van, minden mindennel összefügg. Igaz, hogy Adamot lassan az önös célok vezérlik, de önfeláldozásával Cabeswater részévé vált, és ez ellen már semmit nem tud tenni. Már Ronan kapcsolódása is nyilvánvaló (vagy majd az lesz, ha elolvassátok a könyvet), a kérdés most az, hogy Blue története miként fog kapcsolódni a nagy egészhez.
A mű eredeti címe: The Dream Thieves
Szerző: Maggie Stiefvater
Fordító: Molnár Edit
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 488 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése