Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Meg nem tudnám mondani, hogy a könyvtárban járva mi késztetett arra, hogy Alessandro Baricco regényét is kikölcsönözzem. Foglalás után mentem, de azért engedtem a kísértésnek, hogy egy gyors kört tegyek a polcok között is. Akkor akadt meg a szemem a köteten, és hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam magamhoz. Alessandro Baricco is azon szerzők közé tartozott, akiről volt ugyan tudomásom, olvastam kritikát a könyveiről, elraktároztam magamban, hogy valamikor jó lenne ezek közül legalább egyet elolvasni, de ez minden alkalommal megmaradt a gondolat szintjén. Most, miután egy regényét elolvastam, mondhatnám azt is, hogy micsoda élményektől fosztottam meg magam, de nem teszem, mert talán egy más időben létrejött találkozás nem lett volna ennyire hatással rám; nem ugyanazt az élményt kaptam volna, mint életemnek ebben az időszakában. De örülök, hogy elolvastam a Mr. Gwynt, és azt kell mondjam, hogy az élmény alapján nagy esélye van, hogy bekerüljön az évi kedvencek közé.

„Jasper Gwyn, miközben a Regent’s Park számos fasorának egyikén – azon, melyre választása mindig is esett – hazafelé bandukolt, hirtelen úgy érezte, hogy az a tevékenység, mely eddigi megélhetését biztosította, már nem elégíti ki.”  

Ezzel a mondattal indul útjára a negyvenhárom éves Mr. Gwyn kissé furcsa története, aki egyik napról a másikra eldönti, hogy pontot tesz fényes írói karrierje végére. Igaz, hogy munkássága csak három regényt foglal magába (számos cikk, és néhány rövid elbeszélés mellett), de ennyi is elég volt, hogy kivívja az olvasók és kritikusok elismerését. Mivel szeretne szinte teljesen leszámolni addigi életével, egy ötvenkét pontból álló cikket ír a „Guardian”-nak, amelyben felsorolja azokat a tevékenységeket, amelyeket fogadalma szerint soha többé nem tesz. Ide tartozik a könyvírás is (utolsó pont a felsorolásban). Alkotói válság? Szerintem nem, hanem inkább arról van szó, hogy Mr. Gwyn megcsömörlött az írói léttől és a felhajtástól, ami ezzel jár, és ezért új életet szeretne magának; távol a nyilvánosságtól és mindentől, ami addigi foglalkozására emlékeztetné. Úgy tűnik, hogy eme elhatározásában megingathatatlan.

Új helyzete szinte eufórikus boldogsággal tölti el, élvezi a szabadságát, a kötődésektől és határidőktől mentes életet, hogy „megszűnt közéleti személyiség lenni” (legalábbis véleménye szerint, mivel felhagyott az írással), hogy olyan, mint bárki más. Nem érzi sürgősnek a jövőjéről dönteni, csak hagyja magát sodorni a vakációra emlékeztető légkörben.

Ügynöke, és egyben legjobb (és egyetlen) barátja, Tom, a lehető legváratlanabb pillanatokban csap le rá, hogy meggyőzze, hagyjon fel a bolondozással, és térjen vissza az íráshoz, de Mr. Gwyn hajthatatlan marad. Azonban bármennyire is élvezi a felszabadult lelkiállapotot, egy nap ráébred, hogy bizony hiányzik „neki az írás gesztusa, és az a mindennapi koncentráció, mellyel gondolatait egy mondat lineáris formájához igazítva rendbe szedi”.

Ezért számba veszi mindazokat a mesterségeket, amelyek valamilyen formában kapcsolódnak az íráshoz, de amelyek nem sértik meg az ötvenkét pontból tartalmazó lista egyetlen tételét sem. Hosszas töprengést követően, megszületik benne az elhatározás: semmi más nem akar lenni, csakis másoló. Nem számít, hogy ez nem egy igazi foglalkozás, de ennek a szónak az esszenciájában érzi azt az alázatot és emelkedettséget, amelyről tudja, hogy ő is remekül tudná csinálni. 

Itt aztán kezdetét veszi Mr. Gwyn néhol az őrület határát súroló, valószerűtlen utazása (önkeresése), ahogy próbál rendet rakni kusza, ködös gondolatfoszlányai között, és persze rájönni, hogy a való életben miként fog kinézni új karrierje. (Olvastam néhány bejegyzést a könyvről, és a legtöbb helyen a teljes történet vázlata olvasható, de én most inkább nem mondanék többet. Én sem szeretek úgy olvasni egy könyvet, hogy a teljes tartalmát ismerem, akkor miért rontanám el valaki másnak az élményét.) Szóval, hogyha valaki kíváncsi, hogy egy orvosi rendelőben megismert esernyős és vízhatlan kendős idős nő, egy meztelen testeket ábrázoló festménykiállítás katalógusa miként fog változásokat előidézni az életében, hogyan kristályosodik ki az előtte lévő út, vagy hogy sikerre viszi az álmát, bizony el kell olvasni a könyvet. Mr. Gwyn őriz néhány titkot, sőt a könyv végére ő maga is rejtéllyé válik, már csak az a kérdés, hogy lesz-e olyan személy, aki a nyomába eredjen, és ha igen, mit talál az út végén.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, az első néhány fejezet után arra gondoltam, hogy furcsa, de mindenfajta negatív érzés nélkül. Éppen ezért nehéz megmagyarázni, hogy furcsasága ellenére (a furcsa történetek nálam nem mindig nyerők) mi volt az, ami behálózott (mármint azon kívül, hogy kíváncsi voltam, hogy Mr. Gwyn a továbbiakban mit szándékozik kezdeni az életével). Mondhatnám, hogy a próza szépsége, de hát Baricco stílusa szikár, mellőzi a terjengősséget, kevés stilisztikai eszközt használ; a leíró részek aránya is jóval meghaladja a párbeszédekét; és mégis a szöveg olvastatja magát, bebújik az ember bőre alá. Egyszerűen Baricco jól tud mesélni.

A rövid, alig pár oldalas fejezetek nekem nagyon tetszettek. Többnyire folytatódott a gondolatmenet két-három fejezeten keresztül, de a megszakítás egy új löketet adott a számomra, egy pillanatnyi fellélegzést, mielőtt ismét alámerültem volna Mr. Gwyn világába. Mintha a könyvnek egyfajta ritmusa lenne.

De míg élveztem ezt a fajta olvasást, azt kell mondjam, hogy Mr.Gwyn mindentől elvont, elképesztő magatartása egyszerre vonzott és taszított, talán éppen az előfeltételek abszurditása miatt. Igaz, hogy eltökélt, kitartó, céltudatos, ami jó tulajdonságokként foghatók fel, de megszállottsága már engem kergetett az őrületbe. Végtelen türelemmel és mindenre kiterjedő alapossággal igyekszik megteremteni azt a tökéletes környezetet, ahol megvalósíthatja új önmagát, ahol testet ölthet hosszú hónapok érlelte gondolata, ahol kiaknázhatja tehetségének új oldalait, letérhet a kitaposott, kényelmes útról. Éppen ezért az elhivatottsága ámulatba ejtő, hiszen a miként-re még ő maga sem tudja a választ. Még a kudarctól való félelem, mely „visszaviheti annak az ötvenkét dolognak a borzadályához, amit soha többé nem akart csinálni” , sem tántorítja el, sőt felvillanyozza. Néha már-már azt kívántam, hogy tényleg kudarcot valljon, máskor meg szurkoltam neki, hogy sikerrel járjon, és közben azon tépelődtem, hogy a könyv végére sikerül megismerni igazi lényét, vagy továbbra is rejtve marad előlünk.

" (...) Jasper Gwyn tehát kénytelen volt bevallani magának, hogy a könyvek írásáról való lemondása olyan vákuumot hozott létre benne, amit nem tud másképp kitölteni, mint hogy olyan tökéletlen és átmeneti szertartásokat talál ki, amilyen például mondatok fejben történő összerakása vagy cipőfűzőjének abnormis lassúsággal való bekötése volt. Évekbe telt, mire belátta, hogy az írás mesterségének folytatása többé már nem lehetséges a számára, most azonban kénytelen volt azt is beismerni, hogy e mesterség nélkül nehéz élnie. Megértette, hogy ő is abba a sokak által jól ismert helyzetbe került - amitől persze az még nem volt kevésbé fájdalmas -, miszerint az egyetlen dolog, amitől az ember élőnek érzi magát, egyben az a valami is, ami arra rendeltetett, hogy a végén megölje őt. Ilyen a gyerek a szülei, a siker a művészek, a túlságosan magas hegy a hegymászók számára. És a regényírás Jasper Gwyn számára."

Vajon Mr. Gwyn vagy Mr. Baricco ennyire  zseniális? Van-e egyikből a másikba, és fordítva? És egy író tényleg abba tudja hagyni az írást, ami az életét, lényét jelenti? Filozofikus kérdések, amelyekre lehet találgatni a választ. Egyesek ezt tartják Baricco legjobb regényének. Én ebben a kérdésben még nem tudok dönteni, nem egy tökéletes regény, de azt elmondhatom, hogy nekem nagyon tetszett. Érdemes elolvasni.

Kiadó: Helikon Kiadó
A mű eredeti címe: Mr. Gwyn
Szerző: Alessandro Baricco
Eredeti megjelenés éve: Fetrinelli, 2011
Fordító: Gács Éva
Magyar kiadás éve: 2012
Terjedelem: 232 oldal