2014. június 27.

Steven Saylor: A nílusi rablók

Aki már a megjelenésekor beszerezte a korábbi Gordianus regényt, A hét csodát, annak bizony két évet kellett várni, hogy ismét elmerülhessen a nyomozó kalandjaiba. A nílusi rablók angol kiadása is csak az év elején jelent meg, így aztán hálásak lehetünk az Agave Kiadónak, hogy már kézbe vehetjük a fordítást. Számomra ez a regény volt a Könyvhét legjobban várt újdonsága, sőt amikor lehetett már elő is rendeltem. Annak ellenére, hogy elég vaskos kötetről van szó, 398 oldal, hamar a végére értem, és most egy kicsit szomorú vagyok, mert ki tudja, hogy meddig kell várni az újabb kalandra. 

A hét csodáról annak idején azt mondtam, hogy nem egy hagyományos Gordianus regény. Nos, ezt a kijelentésemet A nílusi rablók esetében is fenntartom, mert ez bizony még inkább letér a kitaposott ösvényről. Akárcsak a korábbi regényben, Steven Saylor most is valami mást szeretett volna alkotni, valami olyat, ami távol van a peranyagok és bíróságok mocskos világától, a kegyetlen gyilkosságoktól, a rabszolgafelkelésektől, az összeesküvésektől. A hét csoda megírása előtt, amint a szerző utószavából megtudhatjuk, Saylor már beleásta magát az ókori görög irodalomba, számos ókori regényt elolvasott pusztán kutatási célból. Amikor inspirációt keresett a folytatáshoz, ismét eme regények felé fordult az érdeklődése. A nagy utazásokról, felfedezésekről, elválasztott szerelmesekről, kalandokról, kalózokról, próbatételekről szóló romantikus és szórakoztató történetek megmozgatták a fantáziáját és kedvet kapott, hogy ő is egyszerűen a történetszövés kedvéért meséljen el valamit. Így aztán A nílusi rablók ezeknek az ókori görög, inkább a kalandregények műfajába sorolható regényeknek szeretne emléket állítani. Nos, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a történet ne lenne magával ragadó, de lássuk a medvét.

A hét csodában elkezdett utazása végén Gordianus megérkezett Alexandriába. Amikor utoljára láttuk, erszénye csekélyke tartalmát egy gyönyörű fiatal rabszolgalány megvásárlására költötte. Ez volt Bethesda. Azóta több mint két év telt el nyomozással és rejtélyek megoldásával, miközben a kikapcsolódást és pihenést a Bethesdával töltött kellemes és szenvedélyes percek jelentették. Ilyen előzmények után igazán meglepő helyzetben látjuk viszont ifjú nyomozónkat: éppen Nagy Sándor arany szarkofágjának elrablásában vesz részt.

„Akár a többi ifjú római, aki a világ legizgalmasabb városában – az egyiptomi Alexandriában – lakott, én is listát írtam arról, mi mindent szeretnék megtenni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy Nagy Sándor arany szarkofágjának elrablása ezek közé fog tartozni.
Mégis, egy szép reggelen, abban a hónapban, amit a rómaiak maiusnak hívnak, pontosan ezt tettem. 
(…)
     A fali fülkékbe rakott mécsesek szolgáltattak némi gyér fényt odabent. Noha odakint hétágra sütött a nap, a sírboltban homály és árnyék uralkodott. Az orrunk előtt egy alacsony emelvényen hevert a jókora szarkofág. Alakját és stílusát tekintve részben egyiptomi volt, az ősi múmiakoporsók szögletességét idézte, részben viszont görög, a Nagy Sándor hőstetteit idéző faragásokat tekintve, amelyek oldalait díszítették. Ott volt a szilaj ló, Bukephalosz megszelídítése, a Babilon kapuján való dicsőséges bevonulás, meg az indusföldi elefántlovassággal vívott hátborzongató csata. A színarany, csillogó szarkofágot drágakövekkel rakták ki, többek között dél-egyiptomi bányákból idehordott, szemkápráztató, zöld smaragddal. A szarkofág sejtelmesen tündökölt a mécsesek fényében. Ragyogásától és felbecsülhetetlen értékétől is elállt az ember lélegzete.
(…)
A karomnál fogva felhúzott az emelvényre. Miközben a fedelet átemelték a szekérre, mi ketten betekintettünk a szarkofágba. 
Így került sor arra, hogy én, a huszonkét éves római Gordianus, Alexandria városában, néhány orgyilkos és rabló társaságában szemtől szemben találtam magam a valaha élt leghíresebb emberrel.”

Aki ismeri Gordianus történetét, a jellemét és személyiségét, annak bizony elég egy ilyen kezdés, hogy felkapja a fejét, és kíváncsi legyen arra, hogy ókori nyomozónk miért, és milyen körülmények között került eme nem mindennapi helyzetbe, de mire a történet végére érünk erre is megkapjuk a választ. 

Amúgy Kr.e 88-ban járunk. Rómától Görögországon át egészen Egyiptomig forrong az egész civilizált világ. Javában folyik a háború Róma és a pontoszi Mithridatész seregei között, sőt lassan Egyiptom is a polgárháború szélére sodródik. Alexandriában Ptolemaiosz megcsappant seregei igyekeznek megfékezni a lassan mindennapossá váló zendüléseket és a zűrzavart, amelyeket az egyre gyakrabban felröppenő hírek váltanak ki, hogy a király fivére a város lerohanására készül. 


Az ókori Alexandria látképének rekonstrukciója, a Kanópuszi út,
Jean-Claude Golvin egyiptológus akvarellje (forrás)

Azonban bármilyen veszélyesek is legyenek Alexandria utcái, semmi nem akadályozhatja meg Gordianust, hogy ne kellőképpen ünnepelje meg a huszonkettedik születésnapját. Az ünneplés azonban rossz véget ér. Néhány ismeretlen férfi elrabolja Bethesdát. Nem kis erőfeszítésbe és jó pár napba beletelik, míg Gordianusnak sikerül használható információ birtokában jutni, hogy ki és miért vitte el a rabszolgalányt. A végeredmény azonban semmi jóval nem kecsegtet. Úgy tűnik, hogy a kétségbeejtő helyzetből egyetlen kiút vezet. Ha szeretné visszakapni a tulajdonát (és ő nagyon is szeretné), neki magának kell az emberrablók nyomába eredni, és reménykedni abban, hogy valamiképpen sikerül kiváltani a lányt. Bár kelletlenül, de végül elfogad egy útitársat is, egy talpraesett és okos rabszolga kisfiú személyében, aki később számtalan alakalommal igen hasznosnak és segítőkésznek bizonyul. 

Így  veszi kezdetét a cseppet sem veszélytelen utazás a Nílus deltájának banditák és fosztogatók uralta vidékére, az „orgyilkosokkal és krokodilokkal teli mocsárba”, „egy olyan helyre, ahova épeszű ember soha nem merészkedne”, nem hogy „egy nyápic római és egy még gyengébb kisfiú”, ahogy magukat nevezi. A fiatalság azonban kéz a kézben jár a meggondolatlansággal és a vakmerőséggel, és ez alól Gordianus sem kivétel. És ugyan mire nem képes egy szerelmes fiatalember, hogy visszaszerezze a szívének legkedvesebbet? Igaz, hogy maga előtt nehezen ismeri be, de mindenki számára egyértelmű, hogy érzelmei messze túlmutatnak azon a szinten, amit egy szabad polgár a rabszolgája iránt érezni szokott. 

Miközben utasokkal túlterhelt folyami bárkákon, gyalogosan, vagy éppen teveháton igyekszik felkutatni a banditák főhadiszállását, eljut az éjszakai életéről, feslettségéről, játékbarlangjairól elhíresült Kanópuszba, furcsa emberekkel ismerkedik meg, megtapasztalja a szerencsejáték pusztító szenvedélyét, ellenáll a test csábításainak, kegyetlen gyilkosságba keverednek, menekülnek az életükért, és több kincs birtokába jutnak, mint amiről valaha is álmodtak. Mire eljutnak a delta szívébe körözött bűnözőként, és törvényen kívüliként vadásznak rá, de a megpróbáltatások még koránt sem érnek itt véget, hiszen vállalkozása olyan események láncolatát indította el, amelyekre legmerészebb álmaiban sem gondolt volna. 

Steven Saylor igencsak igyekezett meglépni a szintet, ami egy kalandregénytől elvárható. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt mindenki maga döntse el. Amúgy minden benne van, ami a műfaj velejárója. Egymástól elszakított szerelmesek, az életüket és erényüket egyaránt veszélyeztető kalandok, bátorsági próbatételek, gonosz és segítő szándékú emberek, kalózok, meglepő fordulatok, katartikus végkifejlet, és sok-sok érzékletes, részletgazdag leírás, amelyek igen eleven képet festenek a Nílus deltájának szépségéről, a mocsárvidék mélyén leselkedő veszedelmekről, és a deltai emberek életéről.

Vitatkozni lehet, hogy melyik stílus/történet áll közelebb az íróhoz, bár nagy valószínűséggel a sok korábbi Gordianus regény kerülne ki győztesen. Már csak azért is, mert általuk kedveltük meg a korszakot, a főszereplőt és nem utolsó sorban Steven Saylort. Azonban azt is meg lehet érteni, hogy egy időre elege lett a politikai csatározásokból és intrikákból, háborúból és halálból, testvér és apagyilkosságokból, becsvágyó, gátlástalan és korrupt római tisztviselőkből, a mindenre elszánt hadvezérekből, rabszolgafelkelésekből, az erkölcstelenséggel szennyezett római társadalomból, legyen az bármilyen hatalmas is. Itt tényleg csak a történetszövés kedvéért mesél, de írni nem felejtett el, és sikerült közel hozni azt az egzotikus világot, ami akkoriban Egyiptom volt. 

Gordianus nyomozásai a legtöbb esetben összefonódtak Róma történelmének eseményeivel. Itt a történelmi események ismét a háttérbe szorulnak, bár ez alkalommal az egyiptomiakról van szó, de azért nem lehet teljességgel elvonatkoztatni tőlük. Gordianus nyomozói tehetsége is kevesebb színteret kap. Számomra néha egy kicsit gyámoltalannak és túl jóhiszeműnek tűnt, bizonytalan önmagában és a képességeiben, hiányzott belőle valami kis plusz, ami annyi történeten keresztül igazán szerethetővé tette. Másfelől viselkedése teljesen érthető, hiszen csak egy huszonkét éves szerelmes fiatalember, távol a hazájától, idegen országban idegen emberek között. Még nem rendelkezik túl sok tapasztalattal és bölcsességgel, de kitartása, vakmerősége és eltökéltsége szívet melengető. 

Már nagyon hiányzott egy kis ókori kiruccanás, és jó volt ismét Gordianus világába lenni. Jó lenne tudni, hogy mik az író tervei a jövőre nézve, hogy mikor számíthatunk még kedvenc nyomozónkra. Aki elolvasta a sorozat eddig megjelent köteteit, az tudja, hogy Gordianus először Kr. e 80-ban lépett színre a Római vér oldalain. A nílusi rablók Kr. e. 88-ban játszódik, úgyhogy a köztes nyolc évben még igazán történhet egy-két izgalmas dolog vele, akár Egyiptomban, Alexandriában, úton hazafelé, a római birodalom valamelyik szegletében, vagy éppen Rómában. Remélem, hogy az író is így gondolja, és előbb-utóbb lesz még mit kézbe venni. De addig is lehet élvezni ezt a másfajta történetet, és izgulni, hogy a két feddhetetlen erkölcsű és erényes fiatal tűzön-vízen át egymásra találjon.


Kiadó: Agave Könyvek
A mű eredeti címe: Raiders of the Nile
Szerző: Steven Saylor
Fordító: Heinisch Mónika
Kiadás éve: 2014
Terjedelem: 398 oldal