2013. március 31.

Elizabeth Adler: Toszkánai nyár

Szeretem az írónő regényeit, pár nekem is megvan, de a Toszkánai nyár lemaradt a beszerzési listáról, így amikor megláttam a könyvtárban, lecsaptam rá. Utoljára A Riviéra titkát olvastam, és minden egyes oldalon kitűnően szórakoztam. Valami hasonló élményre számítottam, hogy az esős időben kissé feldobja nyomott hangulatomat, hiszen mi lehet jobb erre, mint egy kis nyári kiruccanás a zöldellő toszkán lankák közé, még akkor is, hogyha az élmény csak egy könyv lapjain valósul meg. De lássuk a történetet.

Az elvált, agyonhajszolt Gemma Jericho a New York-i Bellevue Kórház baleseti osztályán dolgozik sürgősségi orvosként. A munkájának él, miközben igyekszik megfelelő anya lenni 14 éves kamaszodó lányának, és állandóan aggódó olasz származású özvegy anyukájának. Egy napon Nonna (így szólítják a nagymamát), levelet kap Olaszországból, amely egy titokzatos toszkán örökségről értesíti. Ahogy beköszönt a nyári szünet a kis család a nagymama akaratának megfelelően, Gemma és Livvie heves tiltakozása ellenére, felkerekedik, hogy szemügyre és birtokba vegye az örökséget. De ahogy az már lenni szokott a titokzatos örökségekkel, a történet közel sem olyan egyszerű. Bella Piacere, Nonna szülőfalujának lakói, azt hiszik, hogy az örökséget képező romos villa jogos tulajdonosa Ben Raphael, a gazdag és sármos amerikai vállalkozó, aki egy éve vette meg a villát, és szállodává szándékozik alakíttatni. Ezzel szemben a falucska papja szerint a végrendeletben az öreg gróf Nonna családját jelölte meg örökösként. A baj ott kezdődik, hogy a végrendeletet senki nem látta, az ügyvéd pedig, aki a végrendelet végrehajtója, s aki az adásvételi szerződést is lebonyolította egyszerűen eltűnt. Miközben mindkét fél a saját igazát bizonyítja és igyekszik az ügyvéd nyomára bukkanni, a toszkán nyár varázsa minden szereplőt magával ragad, mert nincsen nyár és Olaszország ízek, illatok és érzelmek nélkül.

Az én olvasatomban a romos villa tulajdonjoga körüli bonyodalmak csak a hátteret szolgáltatják, amely előtt az emberi kapcsolatok alakulnak, az előttük álló akadályokkal. De itt az akadály maga az ember, az érzések, amelyeket megéltünk, és amelyek befolyásolják az életünket és azt, ahogy magunkra tekintünk. A boldogság bármikor ránk találhat, ha felismerjük és hajlandóak vagyunk megragadni a sors kínálta lehetőséget. Képesek vagyunk-e ismét szeretni, van-e elég bátorság megtenni egy új lépést, mert bármi történt is a múltban, az élet nem áll meg, és élni kell, amíg megtehetjük.  Hogy ezt a szereplők is így látják vagy sem, az kiderül a könyv végén.

Az emberi kapcsolatokról mindig jó és tanulságos olvasni, ennek ellenére kissé csalódott voltam, mert többre számítottam. Szerintem nem ez az írónő legjobb regénye. Hiányzik belőle a korábbi történetek folyamán átélt izgalom, eredetiség. Minden olyan egyszerű volt, a cselekmény többé-kevésbé kiszámítható, néhol túl sablonos. Nekem nem sikerült azonosulnom Gemma karakterével, néha idegesített, néha ellentmondásosnak tűnt, néha unalmas volt. Nem tudtam egyet érteni viselkedésével, még akkor sem, amikor fény derült a múltból őrzött szőrnyű titokra, ami igazából az egész könyv során az életét és felfogását irányította.

Ahogy azt az írónőtől megszokhattuk az érzékletes leírások most sem maradnak el. Gyönyörűen bemutatja az olasz tájat és városokat, az ott élő emberek mindennapjait. Kóstolgathatjuk az életet. Szinte érezzük az ínycsiklandó ételek illatát, a könnyű borok mámorát, vagy a hatalmas fagylaltkelyhek hűsítő hatását. Csodálatos utazást tehetünk Firenze és Róma utcáin, kávét kortyolhatunk a felkapott piactereken, lédús olívabogyót és napon szárított paradicsomot falatozhatunk egy hangulatos étterem teraszán, esetleg parmai sonkát zamatos, érett fügével. Sétálhatunk Amalfi tengerpartján, vagy csak egyszerűen heverészhetünk egy szőlőlugasban, élvezve a mediterrán napsugarak melegét. Aki erre vágyik, és egy kis könnyed romantikára, az élvezetét lelheti az olvasásban, aki izgalmat keres, az annyira nem.

Értékelés: 5/3