2014. május 7.

Georges Simenon: Maigret és a gengszterek

A sárga kutya volt az első Georges Simenon regény, amit tizenéves koromban olvastam. Azt követően időnként a kezembe akadt az író egy-egy újabb regénye, amelyek még az Albatrosz könyvek sorozatában jelentek meg, aztán elég hosszú időre kikerültek a látókörömből. Néhány éve, amikor a Park Kiadó a Maigret-sorozatot elindította, elkezdtem én is beszerezni a hiányzó köteteket. Nagy részüket már akkor elolvastam, aztán ismét elváltunk egymástól, míg jött az Agave Kiadó és átvette a sorozat folytatását, sőt a szerző „kemény” regényeit is szépen sorban jelenteti meg. Csak halogattam és halogattam az új kötetek beszerezését, de most rászántam magam, és elsőként a Maigret és a gengszterekre esett a választásom. Így utólag elmondhatom, hogy korábban kellett volna beszereznem, mert egy hamisítatlan Maigret-történetet kaptam, amely jóval mozgalmasabb volt, mint egynéhány korábban olvasott regény. 

Ez alkalommal a főfelügyelő egy szokatlan üggyel találja szembe magát. Lognon (Balfácán) felügyelő felesége jelentkezik, hogy férje pár napja eltűnt, nem tudja, merre lehet, a lakásukat meg gyanús külsejű idegen emberek forgatják fel. Azonban mielőtt Maigret alaposan el kezdene aggódni, Lognon is előkerül, és beszámolójából egy meglepő történet kerekedik, amelynek főszereplője egy meglőtt és egy autóból kidobott hulla (esetleg sebesült?), amit azonban egy másik autó el is tüntetett a helyszínről.  

Minden jel arra mutat, hogy amerikai gengszterek garázdálkodnak Párizs utcáin, és ha Lognon (Balfácán) felügyelő szokásához híven nem ügyetlenkedi el az ölébe pottyant esetet, a főfelügyelő tudomást sem szerezett volna az esetről. Ebben a könyvben Lognon fontosabb szerepet kap, mint általában, de ahogy az lenni szokott, ez alkalommal  is buzgósága csak bajt hoz a fejére.  

Az ügyben kevés a nyom, de Maigret tudja, hogy merre érdemes keresgélni. Ám a New Yorki-as hangulatot árasztó vendéglőkben a gyanús bártulajdonosok nem igazán zavartatják magukat a kérdezősködése miatt, sőt inkább keresetlen tanácsokkal látják el: jobban tenné, ha elfelejtené az ügyet, mert ez alkalommal nem pitiáner bűnözőkről van szó, mint akik általában Maigret útját keresztezik, hanem kemény fickóktól, akik semmitől sem riadnak vissza. 

Maigret maga is belátja, hogy számára idegen területre tévedt, hiszen csak hallomásból ismeri az elkövetők módszereit, a gondolkodásmódjukat, és nem tudja, mi lesz a következő lépésük, de ennek ellenére eltökélt szándéka kézre keríteni őket. Egyik helyszínről a másikra jár, és a megszokott módon igyekszik felgöngyölíteni a szálakat: kérdezősködik, beszélget, tapogatózik, sörözik, firenzei módra elkészített borjút vacsorál, meg spagetti, sőt néhány pohár wiskyt is hajlandó elfogyasztani. Igaz, hogy a kiöregedett bokszolók és mindenre elszánt maffiózók világa nem az ő szakterülete, de biztos abban, hogy előbb-utóbb a nyomukra bukkan, már csak azért is, hogy megmutassa amerikai kollégáinak, hogy rajta még a kemény fiúk sem foghatnak ki.  

Tudjuk, hogy Maigret nem az erőszak híve, de a tengerentúli alvilág módszereivel nem lehet másképp felvenni a harcot, úgyhogy ez alkalommal ő is kénytelen fegyvert venni magához. A gengszterek nem is hazudtolják meg magukat; míg össze áll a kép tanúi leszünk számos autólopásnak, utcai lövöldözésnek, autós üldözésnek, tettlegességnek, sőt emberrablásnak is. A regény azt is megmutatja, hogy miben különbözik az amerikai jogrendszer a francia igazságszolgáltatástól, és annak ellenére, hogy Maigret csak telefonon értekezik amerikai kollégáival, ez elegendő ahhoz, hogy saját véleményt formáljunk arról, hogy miként működnek a dolgok odaát. 

A befejezés belőlem felemás érzéseket váltott ki, de jó volt Párizs utcáin kóborolni, még akkor is, hogyha az 50-es évek hangulatát árasztották. Kellemes kikapcsolódást nyújtott egy ilyen borongós napon, úgy hogy Maigret nálam kegyetlenebb időjárásnak volt kitéve, a hideg esőnek, ami „olyan ügyesen férkőzik be az ember sálja alá, szivárog be a cipőjébe, folyik le kövér cseppekben a kalapjáról, rosszkedvre hangol, megágyaz a náthának, és otthon marasztalja a házuk ablakaiban szellemalakként feltűnő embereket”. Már el is felejtettem, hogy mennyire élvezetes tud lenni Maigret egy-egy nyomozása, az elhagyhatatlan pipái, az eltökéltsége, a közvetlen környezete, hűséges embereinek a ténykedése és eredményessége. Ahogy azt is, hogy a rövid mondatokat tartalmazó párbeszédek, milyen pörgőssé teszik, és viszik előre a történetet, és hogy az ember akkor sem unatkozik, ha oldalakon keresztül egyetlen lövés sem dördül el. Most, hogy ismét rákaptam Simenon regényeinek ízére, már várom a Maigret és az idegek harca megjelenését, amire a napokban lehet számítani, sőt igyekszem a korábbiakat is beszerezni. 


Kiadó: Agave Könyvek
Szerző: Georges Simenon
A mű eredeti címe: Maigret, Lognon Et les Gangsters
Fordító: Ertl István
Megjelenés éve: 2013
Terjedelem: 160 oldal






Georges Simenon
forrás