Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok

Amikor meghallottam annak idején a hírt, hogy Agatha Christie örökösei egy Poirot történet megírására adtak engedélyt, vegyes érzelmekkel vártam az új mű megszületését. Soha nem könnyű valakinek a nyomdokaiba lépni, egy másik író által megalkotott karaktert életre kelteni, hát hogyha még Agatha Christieről van szó, és a karakter nem más, mint a kis belga detektív, Hercule Poirot. Nyilván aki nem olvas Agatha Christiet, nem ismeri a híres detektívjét, annak nem jelent túl sokat, hogy Sophie Hannah, vagy valaki más ír történetet a főszereplésével. De a rajongók már nem így látják. Biztosan volt, aki szentségtörésnek érezte, hogy Agatha Christien kívül más is írjon Poirot történetet, volt, aki örült, hogy  a kis belga újra visszatér, megint más, hozzám hasonlóan várakozással nézett a dolog elébe. Ahány ember, annyi vélemény, és ugyanannyi érzelem. Végül megjelent Hercule Poirot új esete, A monogramos gyilkosságok címmel, és ki-ki maga dönthetett arról, hogy ad egy esélyt az írónőnek, vagy inkább marad az eredeti történetek mellett, ennek meg hátat fordít. Mivel eddig egyetlen Sophie Hannah regényt sem olvastam, nem igazán tudtam, hogy milyen történetre számíthatok a részéről, de azt igen, hogy mindenképpen szeretném majd elolvasni. De lássuk, hogy milyen ügybe keveredik kedvenc belgánk.

Hercule Poirot éppen "pihenős napjait" tölti nem túl messze az otthonától. Szobát bérel egy kedves, de időnként roppant fárasztó asszonyságnál, és minden nap ellátogat egy újonnan felfedezett, és kedvenccé avatott kávézóba. Akkor is itt tartózkodik, amikor egy februári csütörtökön egy Jennie nevezetű fiatal nő keresztezi az útját. A feltűnően izgatott, valami, vagy valaki elől menekülő mademoiselle egyből felkelti Poirot figyelmét és rokonszenvét, készségesen felajánlja a segítségét is, de a hölgy nyomtalanul eltűnik az éjszakában.

Néhány utcával odébb, egy fényűző szálloda három szobájában egy férfi és két nő holttestére bukkannak. A három gyilkosság elkövetésének módja azonosnak tűnik, akárcsak a három helyszín, sőt mi több, mindhárom áldozat  szájában egy-egy monogrammal ellátott mandzsettagombot helyezett a gyilkos. A különös ügy a Scotlan Yard fiatal felügyelője, Edward Catchpool asztalára kerül, ám ő egyelőre értetlenül áll az este előtt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ugyanabban a házban bérel szobát, ahova Poirot is beköltözött, így aztán egy percig sem kérdéses, hogy a leghíresebb belga szívesen segít az ügy felgöngyölítésében, még akkor is, hogyha az ifjú felügyelő ezt nem mindig veszi jó néven.

Poirotban igen hamar felmerül a  gyanú, hogy kapcsolat van a rejtélyes Modemoiselle Jennie és a Bloxham Szállóban elkövetett gyilkosságok között. De, ahhoz, hogy megfejtse a kisasszony titkát, először meg kell találni őt, vagy felgöngyölíteni a furcsa esetet. A nyomozás előrehaladtával egyre hihetetlenebb kép kezd kibontakozni, amire Poirot kötet végi összegzése teszi fel a pontot. A cselekményről elég legyen ennyi, mert senkit sem szeretnék megfosztani a felfedezés örömétől, hogyha kedvet kapna az olvasáshoz.

Terjedelmét tekintve A monogramos gyilkosságok igen vaskosra sikeredett. Én úgy éreztem, hogy az írónő annyira igyekezett megfelelni az elvárásoknak, hogy kissé túlbonyolította az ügyet. Túl sok volt a csavar benne, amikor azt hittem, hogy már egyenesben vagyunk, jött egy újabb kanyar. Igaz, hogy volt minden, amit megszokhattunk egy Christie regényben, tragédia, vidék és nagyváros, gyanús és kevésbé gyanús egyének, hazugság, hazugság hátán, félrevezetés, és még több félrevezetés. Talán kissé sok is volt belőlük. Ami még zavart, az az ifjú felügyelő naivitása és az ügyhöz való hozzáállása. Hogy ez Poirot zsenialitását volt hivatott előtérbe helyezni, nem tudom. Voltak jó észrevételei, gondolatai, amelyek Poirot számára is hasznosnak bizonyultak, de mindezek ellenére nem igazán lett szimpatikus. Egyébként ő meséli el az eseményeket, azokat is amelyeknek szemtanúja volt, és azokat is amelyeket utólag, hallomásból ismert meg. Ezt furcsa volt megszokni.

Annak ellenére, hogy elég izgatottan vártam a könyv megjelenését, majdnem egy évig halogattam, hogy beszerezzem (időnként előfordul ez az emberrel), és elolvassam. Szerettem volna egy saját példányt, de végül megelégedtem a könyvtári példánnyal. És hogy tetszett-e?  Igen is, meg nem is. Jó volt egy olyan Poirot történetet kézbe venni, amit még nem ismerek, de végig azt éreztem, hogy akár egy más nevű detektív is lehetett volna a főszereplő, Poirot néhány tulajdonságával felruházva. Igaz, hogy akkor meg azt mondtuk volna, hogy emlékeztet rá, utánzata az eredetinek. Ez utóbbit azért nem ragaszthatjuk Hannah karakterére, mert az írónő igyekezett belebújni az eredeti bőrébe, kiolvasható a sorok közül Agatha Christie iránti tisztelet, de minden igyekezete ellenére ez a Poirot nem az a Poirot. Ezen igazából nem is kellene meglepődni, hiszen képtelenség lett volna ugyanúgy visszaadni a lényét, ahogy a krimi királynőjének sikerült. Mindazonáltal azonban voltak olyan megnyilvánulásai (a beszédben, a viselkedésben, a modorában), amelyek távol álltak a mindnyájunk által kedvelt karaktertől, és emiatt egy kissé idegennek hatott. Gondolom nem mindenki érzett így, vagy nem figyelt fel ezekre a "különbségekre", talán azért mert akaratlanul is felruházta azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket megszoktunk tőle, így nem tűnt fel, hogy ebből a Poirotból hiányoznak. Egy biztos, hasonlítani nem lehet, és nem is érdemes, el kell vonatkoztatni, más szemmel olvasni, és akkor élvezhető lehet mindenki számára a könyv.

Kiadó: Európa Könyvkiadó
A mű eredeti címe: The Monogram Murders
Szerző: Sophie Hannah
Eredeti megjelenés éve: 2014
Fordító: Molnár Eszter
Magyar kiadás éve: 2014
Terjedelem: 504 oldal