Általában úgy kezdek neki egy könyvnek, hogy tele vagyok elvárásokkal. Vagy azért, mert mindenki áradozik róla, vagy, mert éppen csupa negatívumot olvastam vele kapcsolatban, vagy, mert a szerző a korábban olvasott könyveivel már egy bizonyos mércét állított, és én várom a megszokott szintet, vagy éppenséggel a regény tartalma miatt számítok egy fantasztikus élményre. Ennek megfelelően aztán örülök, ha megvan a pozitív élmény, már nem annyira a keserédes szájíznek, és az is előfordul, hogy a mérleg egyensúlyban marad, ha vegyes érzelmeket táplálok az olvasottakkal kapcsolatban.
Ilyen tapasztalatok után felüdülést jelent, hogyha tiszta lappal nyitok ki egy könyvet, és maximum annyit tudok róla, amit a fülszövegből sikerül kihámozni (bár tudjuk, hogy ez azért megtévesztő is tud lenni). Így voltam Andreї Makine könyvével is. A szerző neve ismerős volt számomra, tudtam egy korábbi regényének a címét, de ezzel a tudományom végére is értem. De lássuk miről is szól a Ki szerette a cárnőt?.
Ha nagyon rövid szeretnék lenni, és egy mondatban összefoglalni a tartalmat, akkor azt mondanám, hogy a regény II. Katalin cárnő életéről szóló forgatókönyv megírásának, és a belőle készülő film, illetve tévésorozat forgatásának a története. De én ritkán szoktam ennyire rövidre zárni a beszámolóimat, és bizony a regény is ennél sokkal többről szól.
Amellett, hogy időnként visszaugrunk a múltba, ahol betekintést nyerünk a 18. századi Oroszország pezsgő életébe, a jelenben részesei vagyunk a hanyatló szovjet birodalom végnapjainak, valamint belekóstolunk az új, modern Oroszország megváltozott világába is. Kísérőnk nem más, mint Oleg Erdmann, a német gyökerekkel rendelkező, de orosz sikerekről álmodozó filmes fiatalember, aki éjszaka egy vágóhídon dolgozik, hogy nappal Katalinnak élhessen, és a társbérleti szobájában a róla szóló forgatókönyvén dolgozzon. A regény négy részre tagolódik, így Oleg életének négy szakaszát ismerjük meg, küzdelmeit, csalódásait, sikereit, sorra zátonyra futó kapcsolatait, miközben a cárnő távoli alakja szinte minden pillanatban kitölti gondolatait.
Ezzel párhuzamosan részletek bukkannak fel Nagy Katalin és szeretett Oroszországának életéből, felelevenednek a cári udvar intrikái, cselszövései, szerelmei. Katalin számos arca megjelenik előttünk: a kis német hercegnő, aki egy birodalom cárnője lett, a cárnő, aki egy erős és jó alapokon álló Oroszországot hozott létre, az uralkodó, aki kegyetlenül leszámolt az ellenségeivel, a felvilágosult gondolkodó, aki Voltaire, Diderot ismerője, a kielégíthetetlen szexuális étvágyú nő, aki egyre-másra váltogatta a szeretőit, és aki velük ölette meg a férjét, III. Péter cárt.
Oleg ezen arcok között keresgél, próbálja kideríteni, hogy a történelemkönyvek sugallta képen túl ki is volt valójában ez a rendkívüli asszony. Mindent tud Katalinról, mégis úgy érzi, hogy ismeretei hiányosak, mert egyikben sem sikerül rálelni az igazi Katalinra. Szemében gyakran visszaváltozik „a hajdani kislánnyá – egy német hercegnőcskévé, aki a balti-tengeri hóesést nézi…”, de ez a kép oly távoli, hogy szinte már megfoghatatlan. Kétségbeesetten küzd, hogy megírja forgatókönyvét, valósággal megszállottja lesz Katalin alakjának, és már-már jobban ismeri a cárnő életét, mint a sajátját. Kutatásai révén szerzett ismeretei lassan rémálom szerűen beleívódnak gondolataiba, és néha az ő valós élete keveredik a cárnő életével. Nem kell sok, hogy rájöjjünk, nem csak Katalin igazi alakját keresi, hanem önmagát is, helyét a világban, és ha a régmúlt időkre gondolunk, ezen egyáltalán meg sem lepődünk.
Oleg német ősökkel rendelkezik, akik kétszáz évvel korábban érkeztek Oroszországba ugyanannak a Katalin cárnőnek a hívására, aki akárcsak a múltban az ősökét, a jelenben Oleg sorsát is alakítja. A regény folyamán nem csak Oleg életét ismerjük meg, hanem felvillannak képek a szülei házasságából, a megpróbáltatások, amelyekkel megküzdöttek, a szegénység, amely megkeserítette az életüket. Megtanuljuk a családi mondókát is, amelyet az Erdmannok gyakran emlegettek, ha orosz sorsukra gondoltak: „ha jól meggondolom, ez az egész egy kis német hercegnő miatt történt meg velünk…”. Nem véletlen tehát Oleg Katalin személye iránti érdeklődése, vonzódása. Német őseinek a hagyatéka ott rejtőzik a felszín alatt, és ő vergődik kettős származása között. Kísérti a múlt, hiszen nagyanyja száműzetésben halt meg, apja a második világháború idején elégette a személyazonosító iratokat, hogy harcolhasson a hazájáért, hogy aztán félig őrülten térjen haza a háborúból, Oleg gyermekkorát pedig nemegyszer megkeserítette, hogy nácinak csúfolták. Nem csoda, hogy szenved a múltjától, keresi az identitását, de közben lázasan áhítozik a sikeres jövőre, bár életét a cenzúra, a lehallgatott telefonok, a tilalom árnyékában éli.
A világ azonban megváltozik, és amit korábban senki nem tudott elképzelni, az egyik napról a másikra bekövetkezik. Leomlik a berlini fal, szétesik a Szovjetunió, és az új Oroszország a szabadság mámorító érzését hozza magával. De ebben a világban az erős ugyanúgy elnyomja a gyengét, lábbal tiporja az emberi jogokat, és egyszerűen elveszi azt, ami kell neki. Ha valaki szeretné ez is túlélni, ismét alkalmazkodnia kell. Itt minden a pénz körül forog, ez már az oligarchák világa, akik testőrökkel veszik körül magukat, a kemény versenyfutás világa, de az erőszaké is, ahol az eszmék hirdetése az ember életébe kerülhet.
A limuzinok, a magánpaloták, a mérhetetlen luxus azonban csak keveseknek adatik meg. A többség szegénységben, nélkülözésben és kilátástalanságban él a szebb jövő reménye nélkül. Felvonul előttünk a posztkommunista társadalom az összes hibáival, az álszentségével, a romlottságával, ahol már nem ugyanazok az értékek a nyerők. Oleg megpróbál alkalmazkodni, felveszi az új élet ritmusát, állást változtat, megkeményíti a szívét, és elfelejti a filmálmokat, átáll az oligarchák oldalára. Aztán eljön a pillanat, amikor kétely ébred benne az új élet iránt. Egy ember elmúlása készteti arra, hogy észre vegye a rendszer hibáit, de az élmény annyira megrázza, hogy megcsömörlötten fordít hátat addigi életének.
„Visszatérése a társbérleti lakás kaptárába megérteti Oleggel, milyen kíméletlen versenyfutásra kényszerült Oroszország. Azelőtt is szerény emberek laktak ebben a lakásban, ez kétségtelen, de mindenkinek volt munkája vagy nyugdíja. Tanyáztak itt Leningrád meghódítására induló művészek, elvált emberek, akik remélték, hogy hamarosan jobb megoldást találnak. Most kitaszítottak gyűldéje, akik kiestek az erősek és a gyengék közt dúló harcban, mert ebben az új hazában már csak ilyen az élet. Szegénységükről árulkodik a száradó fehérnemű, a tűzhelyen készülő étel.
Évekkel a berlini fal leomlása után.
Kellemetlen volt a legyőzöttek táborába kerülni.”
A lejtőn már nincsen megállás, tengődik élete szánalmas maradványai között, kiüresedett lélekkel, miközben a szülei, a gyermekkora és egy öregedő cárnő emlékképe kísérti álmait. Az árnyak szüntelenül körbe-körbe forognak, mint a családi laterna magica szereplői, már csak ezek maradtak számára, de ők nem hagyják felejteni. Oleg másoktól eltérően szerencsésnek mondhatja magát, mert az élet felkínál egy második esélyt, egy lehetőséget, hogy megtalálja helyét az új világban. Ismét dolgozhat, ismét Katalinnak szentelheti az életét, forgathat, úgy, hogy senkinek sem kell megfelelni, nem kell félni a cenzúrától. A kérdés, hogy képes lesz-e élni a lehetőséggel, elfogadja a világot olyannak, amilyenné vált, vagy küzdeni fog, ellenállni, hogy hű maradjon önmagához, és az álmaihoz.
„Már az utcán, a búcsú előtt mormogja Lurje mintegy kissé mélabús bátorításként: - Régen a mi drágalátos szovjet cenzúránkat kellett kijátszani, ha ellenzéki gondolatokat akartunk becsempészni a filmekbe. Most a kereskedelem a cenzor. Alkalmazza régi módszereinket – ebbe a tömegigényt kielégítő sorozatba is mindig becsempészhet egy pillanatot, amelyben elmondhatja, amit lényegesnek tart. Még izgalmasabb is, mint a mi küzdelmünk az MFFÁB ellen, emlékszik rá?
Egy pillanatot, amelyben elmondja a lényeget… Oleg nagyon egyszerűnek képzeli: világos éjszaka, nyár elején, egy Szentpétervárról kivezető országút, két lovas alak, halk patacsattogás.”
Vagy megtalálja a középutat, és akkor tovább munkálkodhat azon, hogy a történelem színjátékai között fellelje, és megmutassa Katalin igazi alakját. Hogy rácáfoljon a történelemkönyvek íróinak szavaira, melyek szerint Katalin olyan nő volt, akit senki nem szeretett, egy „egyeduralkodó, orosz Messalina”, a „politikai játékok bajnoknője”, akinek életét végigkísérte a „gyilkosság, erőszak, bujálkodás, csalárdság”. Oleg görcsösen kapaszkodik a gondolatba, hogy a cárnő életében/ágyában megforduló férfiak nem csak a hatalomhoz és a gazdagsághoz vezető utat látták a személyében, hanem valamelyikük őt is szerette. Szeretné hinni, hogy „a hólepte fák alatt, a tengerparton lépegető asszony" csak egy átlagos nő volt, akit önzetlenül szerettek. Olegnek ez az álma akaratlanul összemosódik saját vágyaival, hogy megtalálja azt az asszonyt, aki olyannak fogadja el, amilyen, aki csak szerelmet vár tőle, akivel önmaga lehet. Úgy tűnik, hogy önmagához, és saját boldogságához Katalin régmúltba vesző alakján keresztül vezet az út, és soha nincs késő elindulni rajta, ha megvan hozzá a bátorsága.
Nem számítottam ilyen hosszú bejegyzést írni, de Makine könyve nagyon magával ragadott. Gondolkoztam azon, hogy mi fogott meg ennyire a regényben, mert nem egy hétköznapi stílusban íródott. Eleinte nehezemre esett követni a történéseket, olyan volt, mintha tényleg egy forgatókönyvet olvastam volna, egymás után felvillanó képek, amelyek betekintést nyújtanak Oleg életébe. Pattogó, rövid mondatok, szikár fogalmazás, ami nehézkesség tette számomra a szöveg befogadását, de egy ponton sikerült ráhangolódnom a történet lüktetésére, és onnantól kezdve nem várt élvezettel merültem bele ebbe a néha furcsa, néha álomszerű, néha a régmúltba visszatekintő, néha egy ismerős jelenbe játszódó világba. Lehet, hogy éppen mássága miatt élveztem ennyire, mert a stílusa eltér az utóbbi idők olvasmányainak stílusától, vagy a téma miatt, de az is előfordulhat, hogy egyszerűen Andreї Makine írói tehetsége az, ami elvarázsolt. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok a szerző korábbi regényire is, de a Ki szerette a cárnőt? -től eltérően azokat már elvárásokkal fogom kézbe venni, és remélem ehhez hasonló élményben lesz részem.
Ha nagyon rövid szeretnék lenni, és egy mondatban összefoglalni a tartalmat, akkor azt mondanám, hogy a regény II. Katalin cárnő életéről szóló forgatókönyv megírásának, és a belőle készülő film, illetve tévésorozat forgatásának a története. De én ritkán szoktam ennyire rövidre zárni a beszámolóimat, és bizony a regény is ennél sokkal többről szól.
Amellett, hogy időnként visszaugrunk a múltba, ahol betekintést nyerünk a 18. századi Oroszország pezsgő életébe, a jelenben részesei vagyunk a hanyatló szovjet birodalom végnapjainak, valamint belekóstolunk az új, modern Oroszország megváltozott világába is. Kísérőnk nem más, mint Oleg Erdmann, a német gyökerekkel rendelkező, de orosz sikerekről álmodozó filmes fiatalember, aki éjszaka egy vágóhídon dolgozik, hogy nappal Katalinnak élhessen, és a társbérleti szobájában a róla szóló forgatókönyvén dolgozzon. A regény négy részre tagolódik, így Oleg életének négy szakaszát ismerjük meg, küzdelmeit, csalódásait, sikereit, sorra zátonyra futó kapcsolatait, miközben a cárnő távoli alakja szinte minden pillanatban kitölti gondolatait.
Ezzel párhuzamosan részletek bukkannak fel Nagy Katalin és szeretett Oroszországának életéből, felelevenednek a cári udvar intrikái, cselszövései, szerelmei. Katalin számos arca megjelenik előttünk: a kis német hercegnő, aki egy birodalom cárnője lett, a cárnő, aki egy erős és jó alapokon álló Oroszországot hozott létre, az uralkodó, aki kegyetlenül leszámolt az ellenségeivel, a felvilágosult gondolkodó, aki Voltaire, Diderot ismerője, a kielégíthetetlen szexuális étvágyú nő, aki egyre-másra váltogatta a szeretőit, és aki velük ölette meg a férjét, III. Péter cárt.
Oleg ezen arcok között keresgél, próbálja kideríteni, hogy a történelemkönyvek sugallta képen túl ki is volt valójában ez a rendkívüli asszony. Mindent tud Katalinról, mégis úgy érzi, hogy ismeretei hiányosak, mert egyikben sem sikerül rálelni az igazi Katalinra. Szemében gyakran visszaváltozik „a hajdani kislánnyá – egy német hercegnőcskévé, aki a balti-tengeri hóesést nézi…”, de ez a kép oly távoli, hogy szinte már megfoghatatlan. Kétségbeesetten küzd, hogy megírja forgatókönyvét, valósággal megszállottja lesz Katalin alakjának, és már-már jobban ismeri a cárnő életét, mint a sajátját. Kutatásai révén szerzett ismeretei lassan rémálom szerűen beleívódnak gondolataiba, és néha az ő valós élete keveredik a cárnő életével. Nem kell sok, hogy rájöjjünk, nem csak Katalin igazi alakját keresi, hanem önmagát is, helyét a világban, és ha a régmúlt időkre gondolunk, ezen egyáltalán meg sem lepődünk.
Oleg német ősökkel rendelkezik, akik kétszáz évvel korábban érkeztek Oroszországba ugyanannak a Katalin cárnőnek a hívására, aki akárcsak a múltban az ősökét, a jelenben Oleg sorsát is alakítja. A regény folyamán nem csak Oleg életét ismerjük meg, hanem felvillannak képek a szülei házasságából, a megpróbáltatások, amelyekkel megküzdöttek, a szegénység, amely megkeserítette az életüket. Megtanuljuk a családi mondókát is, amelyet az Erdmannok gyakran emlegettek, ha orosz sorsukra gondoltak: „ha jól meggondolom, ez az egész egy kis német hercegnő miatt történt meg velünk…”. Nem véletlen tehát Oleg Katalin személye iránti érdeklődése, vonzódása. Német őseinek a hagyatéka ott rejtőzik a felszín alatt, és ő vergődik kettős származása között. Kísérti a múlt, hiszen nagyanyja száműzetésben halt meg, apja a második világháború idején elégette a személyazonosító iratokat, hogy harcolhasson a hazájáért, hogy aztán félig őrülten térjen haza a háborúból, Oleg gyermekkorát pedig nemegyszer megkeserítette, hogy nácinak csúfolták. Nem csoda, hogy szenved a múltjától, keresi az identitását, de közben lázasan áhítozik a sikeres jövőre, bár életét a cenzúra, a lehallgatott telefonok, a tilalom árnyékában éli.
A világ azonban megváltozik, és amit korábban senki nem tudott elképzelni, az egyik napról a másikra bekövetkezik. Leomlik a berlini fal, szétesik a Szovjetunió, és az új Oroszország a szabadság mámorító érzését hozza magával. De ebben a világban az erős ugyanúgy elnyomja a gyengét, lábbal tiporja az emberi jogokat, és egyszerűen elveszi azt, ami kell neki. Ha valaki szeretné ez is túlélni, ismét alkalmazkodnia kell. Itt minden a pénz körül forog, ez már az oligarchák világa, akik testőrökkel veszik körül magukat, a kemény versenyfutás világa, de az erőszaké is, ahol az eszmék hirdetése az ember életébe kerülhet.
A limuzinok, a magánpaloták, a mérhetetlen luxus azonban csak keveseknek adatik meg. A többség szegénységben, nélkülözésben és kilátástalanságban él a szebb jövő reménye nélkül. Felvonul előttünk a posztkommunista társadalom az összes hibáival, az álszentségével, a romlottságával, ahol már nem ugyanazok az értékek a nyerők. Oleg megpróbál alkalmazkodni, felveszi az új élet ritmusát, állást változtat, megkeményíti a szívét, és elfelejti a filmálmokat, átáll az oligarchák oldalára. Aztán eljön a pillanat, amikor kétely ébred benne az új élet iránt. Egy ember elmúlása készteti arra, hogy észre vegye a rendszer hibáit, de az élmény annyira megrázza, hogy megcsömörlötten fordít hátat addigi életének.
„Visszatérése a társbérleti lakás kaptárába megérteti Oleggel, milyen kíméletlen versenyfutásra kényszerült Oroszország. Azelőtt is szerény emberek laktak ebben a lakásban, ez kétségtelen, de mindenkinek volt munkája vagy nyugdíja. Tanyáztak itt Leningrád meghódítására induló művészek, elvált emberek, akik remélték, hogy hamarosan jobb megoldást találnak. Most kitaszítottak gyűldéje, akik kiestek az erősek és a gyengék közt dúló harcban, mert ebben az új hazában már csak ilyen az élet. Szegénységükről árulkodik a száradó fehérnemű, a tűzhelyen készülő étel.
Évekkel a berlini fal leomlása után.
Kellemetlen volt a legyőzöttek táborába kerülni.”
A lejtőn már nincsen megállás, tengődik élete szánalmas maradványai között, kiüresedett lélekkel, miközben a szülei, a gyermekkora és egy öregedő cárnő emlékképe kísérti álmait. Az árnyak szüntelenül körbe-körbe forognak, mint a családi laterna magica szereplői, már csak ezek maradtak számára, de ők nem hagyják felejteni. Oleg másoktól eltérően szerencsésnek mondhatja magát, mert az élet felkínál egy második esélyt, egy lehetőséget, hogy megtalálja helyét az új világban. Ismét dolgozhat, ismét Katalinnak szentelheti az életét, forgathat, úgy, hogy senkinek sem kell megfelelni, nem kell félni a cenzúrától. A kérdés, hogy képes lesz-e élni a lehetőséggel, elfogadja a világot olyannak, amilyenné vált, vagy küzdeni fog, ellenállni, hogy hű maradjon önmagához, és az álmaihoz.
„Már az utcán, a búcsú előtt mormogja Lurje mintegy kissé mélabús bátorításként: - Régen a mi drágalátos szovjet cenzúránkat kellett kijátszani, ha ellenzéki gondolatokat akartunk becsempészni a filmekbe. Most a kereskedelem a cenzor. Alkalmazza régi módszereinket – ebbe a tömegigényt kielégítő sorozatba is mindig becsempészhet egy pillanatot, amelyben elmondhatja, amit lényegesnek tart. Még izgalmasabb is, mint a mi küzdelmünk az MFFÁB ellen, emlékszik rá?
Egy pillanatot, amelyben elmondja a lényeget… Oleg nagyon egyszerűnek képzeli: világos éjszaka, nyár elején, egy Szentpétervárról kivezető országút, két lovas alak, halk patacsattogás.”
Vagy megtalálja a középutat, és akkor tovább munkálkodhat azon, hogy a történelem színjátékai között fellelje, és megmutassa Katalin igazi alakját. Hogy rácáfoljon a történelemkönyvek íróinak szavaira, melyek szerint Katalin olyan nő volt, akit senki nem szeretett, egy „egyeduralkodó, orosz Messalina”, a „politikai játékok bajnoknője”, akinek életét végigkísérte a „gyilkosság, erőszak, bujálkodás, csalárdság”. Oleg görcsösen kapaszkodik a gondolatba, hogy a cárnő életében/ágyában megforduló férfiak nem csak a hatalomhoz és a gazdagsághoz vezető utat látták a személyében, hanem valamelyikük őt is szerette. Szeretné hinni, hogy „a hólepte fák alatt, a tengerparton lépegető asszony" csak egy átlagos nő volt, akit önzetlenül szerettek. Olegnek ez az álma akaratlanul összemosódik saját vágyaival, hogy megtalálja azt az asszonyt, aki olyannak fogadja el, amilyen, aki csak szerelmet vár tőle, akivel önmaga lehet. Úgy tűnik, hogy önmagához, és saját boldogságához Katalin régmúltba vesző alakján keresztül vezet az út, és soha nincs késő elindulni rajta, ha megvan hozzá a bátorsága.
Nem számítottam ilyen hosszú bejegyzést írni, de Makine könyve nagyon magával ragadott. Gondolkoztam azon, hogy mi fogott meg ennyire a regényben, mert nem egy hétköznapi stílusban íródott. Eleinte nehezemre esett követni a történéseket, olyan volt, mintha tényleg egy forgatókönyvet olvastam volna, egymás után felvillanó képek, amelyek betekintést nyújtanak Oleg életébe. Pattogó, rövid mondatok, szikár fogalmazás, ami nehézkesség tette számomra a szöveg befogadását, de egy ponton sikerült ráhangolódnom a történet lüktetésére, és onnantól kezdve nem várt élvezettel merültem bele ebbe a néha furcsa, néha álomszerű, néha a régmúltba visszatekintő, néha egy ismerős jelenbe játszódó világba. Lehet, hogy éppen mássága miatt élveztem ennyire, mert a stílusa eltér az utóbbi idők olvasmányainak stílusától, vagy a téma miatt, de az is előfordulhat, hogy egyszerűen Andreї Makine írói tehetsége az, ami elvarázsolt. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok a szerző korábbi regényire is, de a Ki szerette a cárnőt? -től eltérően azokat már elvárásokkal fogom kézbe venni, és remélem ehhez hasonló élményben lesz részem.
Fordító: Szoboszlai Margit
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 240 oldal
Andreї Makine napjainkban a legolvasottabb, és a legtöbbet fordított francia szerző. 1957-ben született a szibériai Krasznojarszkban. Tanulmányait Moszkvában végezte, 1987-ben egyetemi előadóként utazott Franciaországba, politikai menedékjogot kért, és ott telepedett le. Bár orosz származású, regényeit francia nyelven írja. A sikert a negyedik regénye hozta meg számára, amely 1995-ben jelent meg Franciaországban, Le Testament français címmel (A francia hagyaték) és amellyel elnyerte a két legrangosabb francia irodalmi díjat, a Médicis-t és a Goncourt-t. 2001-től Gabriel Osmonde álnéven is publikált, tíz év alatt négy regényt. Sokáig irodalmi titok volt, hogy ki húzódik meg eme alkotói név mögött.
Andreї Makine művei magyarul az Ab Ovo kiadó gondozásában:
Au temps du fleuve Amour, 1994 – Amour-parti szerelmesek, 1997
Le Testament français, 1995 – A francia hagyaték, 1996, 2011, második javított kiadás
Le Crime d'Olga Arbélina, 1998 – Olga Arbélina bűne, 1998
Requiem pour l'Est, 2000 – Keletsirató, 2001
La Musique d'une vie, 2001 – Sorsszimfónia, 2002
La terre et le ciel de Jacques Dorme, 2003 – A francia pilóta, 2004
La Femme qui attendait, 2004 – Várakozás, 2005
L'Amour humain, 2006 – Egy afrikai szerelme, 2008
La Vie d'un homme inconnu, 2009 – Az ismeretlen, 2010
Le Livre des brèves amours éternelles, 2011, - Örök szerelmek könyve, 2012
Une Femme Aimée, 2013 – Ki szerette a cárnőt?, 2013
További magyarul olvasható Makine kötetek:
Cette France qu'on oublie d'aimer, 2006 – Lehet-e még szeretni Franciaországot? – Háttér esszék, Háttér Kiadó, 2007
Gabriel Osmonde: Alternaissance, 2011 – Mássászületés, Jószöveg Műhely, 2013
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 240 oldal
Andreї Makine napjainkban a legolvasottabb, és a legtöbbet fordított francia szerző. 1957-ben született a szibériai Krasznojarszkban. Tanulmányait Moszkvában végezte, 1987-ben egyetemi előadóként utazott Franciaországba, politikai menedékjogot kért, és ott telepedett le. Bár orosz származású, regényeit francia nyelven írja. A sikert a negyedik regénye hozta meg számára, amely 1995-ben jelent meg Franciaországban, Le Testament français címmel (A francia hagyaték) és amellyel elnyerte a két legrangosabb francia irodalmi díjat, a Médicis-t és a Goncourt-t. 2001-től Gabriel Osmonde álnéven is publikált, tíz év alatt négy regényt. Sokáig irodalmi titok volt, hogy ki húzódik meg eme alkotói név mögött.
Andreї Makine művei magyarul az Ab Ovo kiadó gondozásában:
Au temps du fleuve Amour, 1994 – Amour-parti szerelmesek, 1997
Le Testament français, 1995 – A francia hagyaték, 1996, 2011, második javított kiadás
Le Crime d'Olga Arbélina, 1998 – Olga Arbélina bűne, 1998
Requiem pour l'Est, 2000 – Keletsirató, 2001
La Musique d'une vie, 2001 – Sorsszimfónia, 2002
La terre et le ciel de Jacques Dorme, 2003 – A francia pilóta, 2004
La Femme qui attendait, 2004 – Várakozás, 2005
L'Amour humain, 2006 – Egy afrikai szerelme, 2008
La Vie d'un homme inconnu, 2009 – Az ismeretlen, 2010
Le Livre des brèves amours éternelles, 2011, - Örök szerelmek könyve, 2012
Une Femme Aimée, 2013 – Ki szerette a cárnőt?, 2013
További magyarul olvasható Makine kötetek:
Cette France qu'on oublie d'aimer, 2006 – Lehet-e még szeretni Franciaországot? – Háttér esszék, Háttér Kiadó, 2007
Gabriel Osmonde: Alternaissance, 2011 – Mássászületés, Jószöveg Műhely, 2013
 |
| Andreï Makine |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése