2014. március 19.

Julia Quinn: Ma éjjel táncolnék (Csudajó trilógia 2.)

A Márciusi megjelenések posztban szót ejtettem arról is, hogy hamarosan megjelenik a Csudajó trilógia utolsó része, a Lent délen, édes…, amit JQ rajongóként biztosan elolvasok. Aztán eszembe jutott, hogy bár jó ideje elolvastam a trilógia második részét, poszt még nem született belőle, úgyhogy most sort kerítettem rá.

Egy-két kivétellel Julia Quinn összes könyvét elolvastam, többnyire nagy élvezettel, és mindig kíváncsian várom az újakat, de a Ma éjjel táncolnék nekem csalódást okozott. Véleményem szerint a trilógia első része, a Csudajó, annak ellenére, hogy első regény volt, ennél jobbra sikeredett, én minden esetre jobban szórakoztam rajta. Akármennyire szerettem volna, Bella és John története nem ragadott magával, és bizony ez volt az első Julia Quinn könyv, amit csak második nekifutásra sikerült elolvasni (bár lehet, hogy elsőre nem voltam túl jó passzban és azért hagytam félben). 

Aki olvasta a Csudajót, az már régi ismerősként köszöntheti a szépséges, kékharisnya hajlamokkal megáldott Lady Arabella Blyndont, a jelen történet Hősnőjét. Azt is tudjuk már, hogy számos házassági ajánlatot utasított vissza, egyrészt, mert nem igazán táplált romantikus érzéseket egyik kérője iránt sem, másrészt a legtöbb kérő nem nézte jó szemmel az ő olvasási szenvedélyét, és szerette volna leszoktatni erről, bár azért voltak olyanok is, akik hatalmas hozománya miatt hajlandók lettek volna ezt elnézni neki. De Bella köszönte szépen, és egyikből sem kért.  Amikor viszontlátjuk, az előző részben egymásra talált Emma és Alex birtokán vendégeskedik, és a hat hónappal korábban elkezdett Nagy Shakespeare Olvasási programjának a végez közeledik, a sorban az utolsó dráma, a Téli rege utolsó oldalaival. Távol a londoni bálok és szalonok világától az egyedüli dolog, amire nem gondolt volna sosem, hogy a szépséges angol vidéki környezetben akad rá arra a férfira, aki igazán felkelti az érdeklődését.

Ez a férfi Lord John Blackwood, a sebesült háborús hős, aki a szomszéd birtok tulajdonosa, és mint kiderül Alex régi ismerőse. Egy elszegényedett gróf hetedik gyermekeként született, gyermekkorában nem sok kegyben részesült, és bár megfelelő iskolázottságra tett szert, az érvényesülés egyetlen módját a katonai pályában látta. Ebben nem tévedett, mert szolgálataiért bárói címet kapott,  és néhány év kitartó és kemény munkájával egy kis vidéki birtokot is vásárolhatott magának. Csokoládé színű hajával, bronzbarna szemeivel, egyenletes vonásaival, sántítása ellenére erőt sugárzó tartásával, titokzatosságával egyből megbabonázza Bellet. A háború borzalmait átélt Johnt is felkavarja Belle közelsége, mámorító szépsége, sőt néha bosszantó viselkedése, de mindent megtesz, hogy távol tartsa magától, egyrészt egy szörnyű titok miatt, másrészt mert meggyőződése, hogy a lány nála jobb férfit érdemel. Azonban a vágynak és érzelmeknek nem könnyű parancsolni, főként ha ezek új értelmet csempésznek egy sivár életbe, így John terve is kudarcra van ítélve. Visszahúzódó, már-már mogorva magatartása egyáltalán nem riasztja el a lányt, sőt csak még inkább felkelti az érdeklődését, és Belle minden alkalmat megragad, hogy John társaságában lehessen, fittyet hányva a londoni etikettre. John csodálatra készteti, szeretné minél jobban megismerni, kideríteni a titkait, elűzni a szemében tükröződő szomorúságot, s nem utolsó sorban elnyeri a szívét. 

A végső boldogságért azonban nekik is meg kell küzdeniük, egyfelől saját magukkal, aztán egy titokzatos ellenséggel, aki a homályból leselkedik rájuk. Azonban biztosak lehetünk abban, hogy így-vagy úgy, de a végére minden megoldódik, hiszen Bellet nem olyan kisasszonynak ismertük meg, aki könnyen feladja. Ha akar valamit, azt el is éri, főleg ha a saját boldogsága a tét. Nem fél egy kis cselszövéstől, sem egy kis kegyes hazugságtól, de éppenséggel attól sem, hogy levélleírásból tanuljon fára mászni. Johnnak esélyes sincsen vele szemben, hasztalan küzd a fellobbanó érzések ellen, mert Belle örökre megbabonázza, és nem csak a gondolatait, de az álmait is magának követeli. Neki másfajta bátorságra van szüksége, hogy megragadja az esélyt a boldogságra, hogy elfogadja mások segítségét, és végre azt is megtanulja, hogy többé nincsen egyedül. 

A Csudajóban Belle karaktere volt az egyik kedvencem, és izgatottan vártam a történetét, de ennél többre számítottam, többet érdemelt volna. Egész jól indult a regény eleje, de valahol félresiklott, ellaposodott, és a várható buktató, a 'rossz' megjelenése is kiszámítható volt. Hiányoltam a JQ regényekben megszokott humort, és bár élvezetesek voltak a Belle és John közötti beszélgetések, riposztok, és a végére egy kicsit felgyorsultak az események, de ez mint kevés volt, hogy a regény igazán emlékezetes élményt nyújtson. Már-már túl sziruposra sikeredett, túl gyorsan történt a nagy szerelembe esés, és talán a sok cukormáz alatt a romantika egy kicsit elveszett. Nem tudtam átérezni a kettejük kapcsolatát, annak ellenére, vagy éppen azért, mert orrvérzésig ismételgették az egymás iránti érzéseiket.

Imádom a történelmi romantikát, számos szerzőtől olvastam már történeteket, és ilyenkor általában egy kicsit beleszerelmesedem a Hősbe. Itt ez az érzés is elmaradt. Nem azt mondom, hogy ellenszenves volt John karaktere, mert egy jóképű, szenvedélyes, megbízható férfiként jelenik meg, vannak elvei, saját erejéből lett sikeres, de engem mégsem késztetett álmodozásra, legjobb esetben is semleges maradt a számomra. Én túlzásnak éreztem az önsajnálatát, a bűntudatát, a vívódását, ezt követően meg a türelmetlen viselkedését. Az ’akarlak, de inkább eltaszítalak, mert nem vagyok méltó hozzád’, után túl könnyen fordultunk a ’nem tudok nélküled élni, nem tudom elképzelni, hogy másé legyél’ magatartás felé. John a szenvedő hős típusa, aki szeretetre vágyik, megértésre, de azt hiszem, személye elmarad a hozzá hasonló karakterektől.

Azért nem volt teljes kudarc a könyv, voltak részek, amiket kifejezetten élveztem. Annak is nagyon örültem, hogy ismét találkozhattam Emmával és Alexel. Mindig jó érzés, ha korábbi hőseink közös életébe nyerünk bepillantást. Alex jó barátja Dunford is jelen van, én nagyon szeretem az ő karakterét,  és remélem a személyéhez méltó történetet kap. Ő lesz a Hős a trilógia befejező részében. Üde színfolt a regényben Alex nagynénje, Persephone, akit Alex ’megvásárolt’, hogy gardedám legyen Belle mellett. Messze nem tökéletes a rá osztott szerepben, de személye igen szórakoztató, szeretni való, humoros, és bár első látásra nem gondolnánk róla, de igen talpraesett nőszemélynek bizonyul.

A fent leírtak ellenére, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a Ma éjjel táncolnék az írónő második regénye, úgyhogy sok minden írható a tapasztalatlansága számlájára. Elég csak arra gondolni, hogy az eltel évek alatt hány izgalmas, szórakoztató, humoros, emlékezetes regényt olvashattunk tőle, és ezekért nagyon is szeretjük. Ennél már csak annak örülök jobban, hogy nem a Csudajó trilógiával kezdtem annak idején az írónő munkásságával való ismerkedést, mert nem vagyok biztos abban, hogy ez esetben is kitartottam volna mellette. De a Bridgerton családdal teljesen megvett magának, úgyhogy továbbra is maradok hű olvasója, és várom az új regényeket, és persze Dunford történetét. 


Szerző: Julia Quinn
A mű eredeti címe: Dancing At Midnight
Fordító: Bozai Ágota
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 430 oldal