Robert Galbraith: Kakukkszó (Cormoran Strike 1.)

Aki egy kicsit is járatos a könyves/irodalmi világban, annak nem titok, hogy a Robert Galbraith álnév alatt tulajdonképpen J. K. Rowling rejlik. Az írónő korábbi könyvei közül én csak a Harry Potter sorozatot olvastam (hozzá fűződő élményeim is megérnének egy bejegyzést!), de amikor megtudtam, hogy a krimi műfajával próbálkozik a kíváncsiság rávett, hogy az első Cormoran Strike kötetet beszerezzem. Ezek után több mint egy évig ücsörgött a polcon, mert kedvem az nem volt hozzá, de miután tavasszal a második kötet is megjelent (és persze azt is megvettem), már nagyon időszerű lett, hogy a Kakukkszót elolvassam. 

Annyi dicsérő posztot és bejegyzést olvastam a könyvről, hogy nagy várakozással fogtam neki. Nos, ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor be kell valljam, hogy egy kissé csalódott vagyok. Azt nem mondhatom, hogy nem tetszett, de valami másra számítottam. Talán a Harry Potter rajongásom után túl nagyok voltak az elvárásaim, bár tudom, hogy a műfaját és a célközönséget tekintve össze sem hasonlítható a két sorozat, de ettől még gondolhattam azt, hogy ahhoz hasonló izgalmas és fordulatos regényt fogok kézbe venni. Volt ugyan benne néhány fordulat, de az izgalom azért nem hágott benne annyira a tetőfokára, vagy csak én nem voltam kellőképp receptív. De lássuk a történetet. 

A mindenki által irigyelt, a sajtó hasábjai állandóan jelen lévő, a lesifotósok által üldözött, híres/hírhedt gyönyörűséges modell, Lula Landry, egy téli éjszakán kiesik harmadik emeleti lakásának erkélyéről. Mivel semmiféle idegenkezűségre utaló nyomra nem bukkantak, a rendőrség meggyőződése, hogy a korábban lelki és pszichikai problémákkal küzdő, labilis állapotú Lula önként vetett véget az életének.

Carina Bartsch: Cseresznyepiros nyár (Cseresznyepiros nyár 1.)

Ekkora csalódást! Bár igazából senki mást nem hibáztathatok, mint magamat, hiszen nem vettem a fáradságot, hogy a külső borítón szereplő fülszövegen kívül azt is elolvassam, ami a belső fülekre került, így aztán kissé közhelyesen mondva, mint derült égből a villámcsapás, úgy sújtott le rám a felismerés, hogy a Cseresznyepiros nyár a történetnek csak az első része. És mindez az éjszaka közepén. Ezen annyira felháborodtam, hogy elaludni sem tudtam. Az is felmerült bennem, hogy leülök posztot írni, de végül elvetettem az ötletet, és csak magamban zsörtölődtem, és próbáltan megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét sikerült egy olyan történetbe beletrafálni, aminek a végére várni kell. (Lassan utálni fogom a sorozatokat! Vagy csak olyanokat kell olvassak, amelyek már teljesek, vagy a kötetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz). A csalódásom mostanra sem párolgott el, sőt a kis bestia most is itt ücsörög a vállaimon. 

Igazából nyugodtan hagyhattam volna mára a könyv befejezését, de hát csak alig 60-70 oldal volt még hátra, úgyhogy arra gondoltam, megéri rááldozni egy kis időt az éjszakai alvásomból, hogy lássam, miként kerül pont Emely és Elyas történetének a végére, főleg azok után, hogy a könyv utolsó felében az események pozitív irányba kezdtek elhajlani.

Hát nem érte meg! Olyan volt, mintha egy fejezet végén elvágták volna kéziratot, hogy akkor elsőre ennyi elég is lesz belőle, az olvasók meg csak várják szépen ki a folytatást. Utólag visszagondolva igazán gyanús kellett volna legyen számomra, hogy az elolvasott oldalakhoz képest, ami alatt igazából olyan sok minden nem is történt,  a fennmaradó oldalakon miként lesz képes a szerző mindent megoldani, de hát annyira vártam az ásó, kapa, nagyharangot, hogy ebbe bele sem gondoltam. De mielőtt folytatnám a kirohanásomat, egy-két szót illene a történetről is elmondani.