Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok

Amikor meghallottam annak idején a hírt, hogy Agatha Christie örökösei egy Poirot történet megírására adtak engedélyt, vegyes érzelmekkel vártam az új mű megszületését. Soha nem könnyű valakinek a nyomdokaiba lépni, egy másik író által megalkotott karaktert életre kelteni, hát hogyha még Agatha Christieről van szó, és a karakter nem más, mint a kis belga detektív, Hercule Poirot. Nyilván aki nem olvas Agatha Christiet, nem ismeri a híres detektívjét, annak nem jelent túl sokat, hogy Sophie Hannah, vagy valaki más ír történetet a főszereplésével. De a rajongók már nem így látják. Biztosan volt, aki szentségtörésnek érezte, hogy Agatha Christien kívül más is írjon Poirot történetet, volt, aki örült, hogy  a kis belga újra visszatér, megint más, hozzám hasonlóan várakozással nézett a dolog elébe. Ahány ember, annyi vélemény, és ugyanannyi érzelem. Végül megjelent Hercule Poirot új esete, A monogramos gyilkosságok címmel, és ki-ki maga dönthetett arról, hogy ad egy esélyt az írónőnek, vagy inkább marad az eredeti történetek mellett, ennek meg hátat fordít. Mivel eddig egyetlen Sophie Hannah regényt sem olvastam, nem igazán tudtam, hogy milyen történetre számíthatok a részéről, de azt igen, hogy mindenképpen szeretném majd elolvasni. De lássuk, hogy milyen ügybe keveredik kedvenc belgánk.

Agatha Christie: A Greenshore-gloriett

Ha egy Agatha Christie rajongó azt hallja, hogy egy eddig még soha meg nem jelent új-Christie írás került elő, így harmincnyolc évvel az írónő halála után, enyhén fogalmazva is igencsak izgatottság vesz erőt rajta. A nemrégiben az Európa kiadónál megjelent A Greenshore-gloriett című kötet fülszövegében pontosan ez olvasható, mármint, hogy egy eddig kiadatlan kisregényt tart a kezében az olvasó. De lássuk a történetet. 

Hercule Poirot egy napon telefonhívást kap a krimiírónő Mrs. Ariadne Olivertől, aki arra kéri, hogy haladéktalanul utazzon el a Laptonban található Greeshore Houseba, bár az utazás célját mellőzi a tudomására hozni. A kíváncsiságtól hajtva Poirot oda is utazik, ahol aztán kiderül, hogy a házigazda, Sir George Stubbs egy gyilkosvadászat játék megrendezésére kérte fel Mrs. Olivert. Az írónő lelkesedve és izgatottan igyekezett tető alá hozni a megrendezendő gyilkosságot, de női megérzése azt sugallta neki, hogy a birtok és lakói körül valami nem stimmel, így jobbnak látta Poirot-t a helyszínre citálni, hogy kedvenc belga detektívünk a dolgok végére járjon. 

Agatha Christie: Az elefántok nem felejtenek

Agatha Christie mindig is a kedvenc íróim közé tartozott.  A Bertram szálló volt az első Christie regény, amit még tizenéves fejjel olvastam. Azóta töretlen a szenvedélyem az írónő regényei iránt, ugyanúgy ahogy a könyvekből készült filmeket is újra és újra képes vagyok végignézni, akkor is, hogyha a történetek nem teljesen egyeznek a könyvekben olvasottakkal. 

E késői regényét – Az elefántok nem felejtenek – tíz évvel ezelőtt olvastam először, most ismét a kezembe akadt, és mivel már nem emlékeztem a történetre, úgy gondoltam újraolvasom. A regény 1972-ben jelent meg, és ez volt az utolsónak megírt Poirot történet, bár nyomtatásban még követte a Függöny: Poirot utolsó esete, ami igazából még az 1940-es években keletkezett, de az írónő csak 1975-ben engedélyezte  kiadását.

A regény lapjain utoljára nyomoz együtt Poirot és kedves barátnője, Mrs. Ariadne Oliver, a híres detektívregény szerző. Nagyon szeretem Mrs. Oliver karakterét, és ebben a történetben igen alapos munkát végez, miközben belga detektívünk a háttérből irányítja a dolgokat. Imádni való, ahogy Ariadne elefánt-vadászatra indul, hogy összeszedegesse a múlt morzsáit, bár természetesen most is Poirot az, aki a végén összerakja a kirakós darabjait.  De lássuk a történetet.

Mrs. Oliver végre elfogadja a híres írok irodalmi ebédjére szóló meghívást, csak hogy kielégítse kíváncsiságát, hogy milyen is egy ilyen esemény. Hála elbűvölő asztaltársainak roppantul élvezi az ebédet, szinte kellemesen érezi magát, sőt még a képviselőfánk iránti szenvedélyének is hódolhat. Arra nem igazán vágyik, hogy lelkes női olvasói dicséretekkel halmozzák el, mert sosem tudja, hogy mit feleljen nekik, sőt egyenesen feszélyezve érzi magát magasztaló szavaik hallatán, de ha az ember sikeres, az ilyen találkozást nem igazán lehet elkerülni. Ez most sem történik másképp. Az ebéd végeztével azon nyomban letámadja egy termetes asszonyság, egy bizonyos Mrs. Burton-Cox, aki Mrs. Oliver meglepetésére  igen különös kéréssel fordult hozzá.