Könyvtárban jártam # 5.

Az utóbbi hetek felborult napirendje után ismét visszatérhettem a megszokott életvitelhez, és vissza a blogoláshoz. Olvasásra nem jutott annyi időm, de arra igen, hogy ellátogassak a könyvtárba. Bár a Könyvtárban jártam rovat az utóbbi hónapokban elmaradt, azért az eltelt fél évben sem mellőztem a könyvtári könyveket. Ami örömmel tölt el, hogy a könyvtár állománya meglepően sok újdonsággal gyarapodott, és ami még ennél is fontosabb, hogy olyan kötetekkel, amelyek nálam is előkelő helyen állnak az elolvasandó könyvek listáján. Utolsó látogatásom alkalmával is sikerült egy szép kis kupacot összegyűjteni, amit reményeim szerint az elkövetkezendő hetekben fogok lassan felfalni. 

A Paladin-prófécia volt az egyetlen ifjúsági regény, amit idén elolvastam, de most egész évre bespájzoltam belőlük. Amikor összeválogattam őket, tekintettel voltam arra is, hogy nálunk vakációzik a tizenéves keresztlányunk, úgyhogy igyekeztem olyanokat hozni, amelyek az ő érdeklődését is felkelthetik: 

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete

Joss Stirling: Storm és Stone

Maggie Stiefvater: Álomrablók /The Dream Thieves (Hollófiúk 2.)

Rachel Hawkins: Hex Hall

Jennifer Johnston: Messzire még Babilon?

Legalább három éve már, hogy megvettem Jennifer Johnston könyvét. Ha jól emlékszem Muriel Spark Célszerű lődörgés című regényével egyszerre, alig száz-száz forintért darabját. A Célszerű lődörgést még akkor elolvastam, de a Messzire még Babilon? csak ült a polcon, és bár néha megakadt a szemem rajta, ennél tovább nem jutottam. Mostanáig. Kezdem azt hinni, hogy mindegy mikor kerül hozzám egy könyv, valamikor eljön a maga ideje. Legyen az egy érzés, hangulat, vagy a hirtelen elhatározás, hogy pont akkor rá essen a választásom. Most is halomban állnak a nemrégiben vett könyvek, és én még is lődörögtem a könyves polc előtt, azon gondolkozva, hogy mit olvassak. És megakadt a szemem Johnston könyvén. A hátoldalon lévő fülszöveg az első bekezdés, úgyhogy előzetesként semmit sem lehet megtudni a történetről, és én így indultam neki, mert ez az első bekezdés nagyon is magával ragadott, és végül olyan élményben volt részem, amire nem számítottam. 

„Mivel tiszt vagyok és úriember, megkaphattam a noteszeimet, tollat adtak, tintát és papírt. Írok hát és várok. Se eszméhez, se élő emberhez nem fűz már semmi, s hogy jövőm talán néhány órába is belefér, nem zaklat fel túlságosan. A jövendő végtére itt is, ott is egyformán beláthatatlan. A hátralévő napokra marad tehát a múlt. Előcsalogatok majd egy sor bizonyára pontatlan emléket, elmondom, én hogy láttam az eseményeket, ha ez számít valamit. Többé nincs értelme tervezgetésnek, reménynek, még álmodozásnak sem. Akármilyen különös, nekem tetszik így.

Nem értesítettem sem apámat, sem anyámat. Majd megteszik mások, amikor a sorsom bevégeztetett. Őfelsége szolgálatában. Minek siettetném a fájdalmukat, úgy is eléri őket. Apám talán belehal, de akárcsak nekem, neki is jobb lesz holtan. Anyámért nem vérzik a szívem. 

Osztályomat megillető tisztelettel bánnak velem, de óvatos tartózkodásukból kiviláglik, félig-meddig őrültnek tartanak. Hogy rettegnek az emberek a szív ólálkodó démonaitól!”

Ezzel a néhány bekezdéssel indítja hősünk azt a hosszú utazást, amelynek során visszarepülünk gyermek- és ifjúkora helyszínére, bepillantást nyerünk szülei házasságába, a nevelésébe, megismerjük egy különös barátság történetét, hogy aztán belemerüljünk az első világháború mocskos poklába, míg ugyanezekkel a kezdősorokkal lezárul a történet, és bezárul a kör.