Jennifer Johnston: Messzire még Babilon?

Legalább három éve már, hogy megvettem Jennifer Johnston könyvét. Ha jól emlékszem Muriel Spark Célszerű lődörgés című regényével egyszerre, alig száz-száz forintért darabját. A Célszerű lődörgést még akkor elolvastam, de a Messzire még Babilon? csak ült a polcon, és bár néha megakadt a szemem rajta, ennél tovább nem jutottam. Mostanáig. Kezdem azt hinni, hogy mindegy mikor kerül hozzám egy könyv, valamikor eljön a maga ideje. Legyen az egy érzés, hangulat, vagy a hirtelen elhatározás, hogy pont akkor rá essen a választásom. Most is halomban állnak a nemrégiben vett könyvek, és én még is lődörögtem a könyves polc előtt, azon gondolkozva, hogy mit olvassak. És megakadt a szemem Johnston könyvén. A hátoldalon lévő fülszöveg az első bekezdés, úgyhogy előzetesként semmit sem lehet megtudni a történetről, és én így indultam neki, mert ez az első bekezdés nagyon is magával ragadott, és végül olyan élményben volt részem, amire nem számítottam. 

„Mivel tiszt vagyok és úriember, megkaphattam a noteszeimet, tollat adtak, tintát és papírt. Írok hát és várok. Se eszméhez, se élő emberhez nem fűz már semmi, s hogy jövőm talán néhány órába is belefér, nem zaklat fel túlságosan. A jövendő végtére itt is, ott is egyformán beláthatatlan. A hátralévő napokra marad tehát a múlt. Előcsalogatok majd egy sor bizonyára pontatlan emléket, elmondom, én hogy láttam az eseményeket, ha ez számít valamit. Többé nincs értelme tervezgetésnek, reménynek, még álmodozásnak sem. Akármilyen különös, nekem tetszik így.

Nem értesítettem sem apámat, sem anyámat. Majd megteszik mások, amikor a sorsom bevégeztetett. Őfelsége szolgálatában. Minek siettetném a fájdalmukat, úgy is eléri őket. Apám talán belehal, de akárcsak nekem, neki is jobb lesz holtan. Anyámért nem vérzik a szívem. 

Osztályomat megillető tisztelettel bánnak velem, de óvatos tartózkodásukból kiviláglik, félig-meddig őrültnek tartanak. Hogy rettegnek az emberek a szív ólálkodó démonaitól!”

Ezzel a néhány bekezdéssel indítja hősünk azt a hosszú utazást, amelynek során visszarepülünk gyermek- és ifjúkora helyszínére, bepillantást nyerünk szülei házasságába, a nevelésébe, megismerjük egy különös barátság történetét, hogy aztán belemerüljünk az első világháború mocskos poklába, míg ugyanezekkel a kezdősorokkal lezárul a történet, és bezárul a kör.

Alexander Moore a történet elbeszélője egy gazdag ír nemesi család egyetlen gyermeke. A széltől is óvott, a kortársaitól elszigetelten, a származásának megfelelő elvárásokkal nevelt Alexander magányos életébe egy tiltott barátság jelentette a fényt és az örömöt, Jerry, a parasztfiú személyében. Hiába a kötelességek és a korlátok, amelyekbe beleszülettek, és amelyeket el kellett fogadni, őket nem érdekelték a társadalmi különbségek. De azt egyikük sem gondolta volna, hogy egy ártatlan nyári fürdőzéssel kezdődött barátság hova vezeti őket, és hogy az egymás iránti ragaszkodásuk az életükön is túlmutat majd.

„Jerry folyton szem előtt volt. Mindig az istállóudvaron lábatlankodott, és kitűnő érzékkel kerülgette a lovak patáját, a hirtelen férfiöklöket. A lábát előbb ismertem, mint az arcát. Nyáron csupasz volt, földszürke, a sarkánál szemlátomást olyan kemény, hogy kőnek, tüskének, sárnak éppúgy ellenállt, mint az én drága fekete bőrcipőm talpa. Télen esetlenül botladozott a felnőttcsizmában, amit madzaggal erősített a lábához. Sosem beszéltünk, még csak nem is bólintottunk egymásnak, de tudtam, hogy nemcsak a lovakért van itt, és én éppúgy nem kerülöm el a figyelmét, mint az ő fényesre csutakolt tökéletességük.”

A regény elsősorban Alec és Jerry barátságának története, de egy kicsit Alexander családjának a története, sőt Írország története is. Két fiatal felnőtté válása, bár ezt a folyamatot igencsak fájdalmasan kénytelenek megélni.  Az ír „hegyek bűvös gyűrűjében” ahova a háborúnak még csak a szele sem ért el, ez a két fiatal tele volt álmokkal, nagyszerű tervekkel és reményekkel a jövőt illetően, egy közös álom, amit dédelgettek és képzeletben a tökély magaslatára emeltek. Aztán egy napon más-más indíttatásból ugyan, de mindketten csatlakoztak Őfelsége hadseregéhez, és a gondtalan napoknak egy csapásra vége lett. Azonban a tiszt és a közlegény barátsága ugyanaz maradt, mint a nemes fiú és a paraszt gyermeké.

„Május elején beszéltünk először egymással. A nárciszok hervadoztak, bújtak már vissza a földbe. Meleg volt az idő, a levelek zöldültek, a gesztenyefán teljes pompában virítottak a gyertyaszerű virágok. Ahogy kiléptem a sötétből a fűre, hirtelen zajt hallottam a fűzfa mellől, aztán csobbant a víz. A szívem rémülten megdobbant. Mennyit óvtak a cigányoktól! Óvatosan átlopakodtam a tisztáson, a fű már akkorára nőtt, hogy selymesen, simogatón meghajolt a talpam alatt. A fa alatt ruhacsomót pillantottam meg. Csönd volt, életnek nesze sem hallatszott. Felkaptam a holmit és elrejtettem egy bokor alá, aztán kimentem a víz széléig, és vártam a betolakodót. 

(…)

 - (…) Hogy hívnak?

 - Jeremiás.

 - Miért?

 - Hogyhogy miért? Ez a nevem és kész.

 - Atyaisten. Nem éppen tipikus parasztnév.

Átnyúlt és megragadta a fülemet.

- Rabszolga.

- Alexander…

- Ne bomolj. Mintha nem tudnám. Épp olyan hülye név, mint az enyém. Alecnek foglak hívni. 

- Senki sem hív úgy.

- Annál jobb. Te meg szólíts Jerrynek. Mindenki úgy hív. Rendben? 

- Rendben.

- Megtanítalak verekedni. Te meg engem lovagolni. Megegyeztünk?

- És ha én nem akarok megtanulni verekedni?

- Nem akarsz?

- Hát akarhatok.

- Akkor rendben?

- Rendben.

Megragadtam kinyújtott kezét. Feküdtünk, és addig néztünk az eltiltott napba, amíg csak el nem tűnt a fák mögött, és a szél lassan már hűvösre fordult.

(…)

Barátom volt. Titkos barát, csak az enyém. Sosem mentem hozzájuk, ő se hozzánk. A tónál találkoztunk vagy fent a hegyen, a ház mögött.

(…)

(…) Ahogy visszagondolok rá, az egész korszak tökéletesen idillikusnak tűnik, pedig bizonyára voltak csúnya pillanatok is, nemcsak szépek. Az igazi barátságban jól megfér mind a kettő, a csúnya is meg a szép is. Belém vésődtek ezek a pillanatok, mert kiragadtak a passzív magányból, amelyben éltem, és ráébresztettek az élet félszére és örömeire.”

A háború a maga valóságában csak annyira van jelen a történeteben, amennyire Alec és Jerry részesei lesznek a lövészárkokban végzett emberpróbáló munka révén, de lélekromboló borzalmai és kegyetlenségei őket sem kímélik. Azonban a barátság és a hűség mindennél felemelőbb érzését semmi nem tudja kiölni belőlük. Ezért lesz a befejezés annyira megrázó, mint amennyire meglepő.

Engem nagyon megfogott Jennifer Johnston prózájának a szépsége. Nem is annyira a történet, mert az egyszerű és sokan sokféleképpen megírták már, hanem a regény nyelvezet volt az, ami magával ragadott. Az írónő mesterien játszik a szavakkal, képes a megfelelő hangulat megteremtésére, akár az elszigetelt ír táj szépségét igyekszik megragadni, akár a háború szörnyűségét akarja megjeleníteni, vagy szereplőinek jellemét visszaadni. Érzünk nosztalgiát, dühöt, felháborodást, és végtelen szomorúságot. És amennyire szerethetők hőseink, sorsuk éppen annyira tragikus, és ez teszi az egészet még fájdalmasabbá. Cselekedeteik még csak nem is a hasonló gondolkodásmód számlájára írhatók, hiszen Jerry katolikus, Alec protestáns, ennek megfelelő neveltetéssel. Más eszmékben és értékekben hisznek, és mégis kitartanak egymás mellett. Lehet haragudni rájuk az esetleges gyengeségeik, és meggondolatlanságaik miatt, de ugyanakkor mélységesen együtt érzünk velük, amikor rájönnek tévedésükre.

Egy háborús történet ritkán végződik jól, de ez alkalommal már az első sorokban szembesülünk a tragikus kimenetellel. Azt hiszem, abban rejlik Johnston szavainak varázsa, hogy ennek ellenére szeretnénk megismerni a történetet, az elbeszélőt és az életét, az eseményeket, amelyek egy ilyen helyzethez vezettek. A végén pedig, amikor már minden tisztán és világosan ott hever előttünk, elgondolkozhatunk a miérteken, a karakterek szilárdságán és jellemükön, döntéseik és tetteik helyességén, az emberi természet gonoszságán és kegyetlenségén, az élet realitásán, az előítéleteken, eszméken, a háború értelmetlenségén, és a barátság megindító érzésén. Szomorú könyv, de egy olyan történet, amely az utolsó oldalak után is még hosszú ideig velünk marad.

Kiadó: Magvető Könyvkiadó
A mű eredeti címe: How many miles to Babylon?
Szerző: Jennifer Johnston
Fordító: Gspann Veronika
Kiadás éve: 1981
Terjedelem: 294 oldal