Gazdag április és szegényebb május, avagy két hónap beszerzései

A május eleji sok napsütés és jó idő kiűzött a kertbe, úgyhogy az ültetés, gyomlálás, és egyéb tennivalók mellett kevés idő jutott könyvesboltokra, netes böngészésekre, és a blogomra. Ezt még tetézte a két hetes elutazásom, ami alatt nemigen sikerült hosszabb ideig számítógép közelbe kerülni, úgyhogy bár olvastam, a bejegyzések várattak magukra. Így most igyekszem bepótolni a lemaradást. Mivel a hónap utolsó hetét csak kibírom újabb könyv megvásárlása nélkül, arra gondoltam, hogy azokról a könyvekről, amelyek áprilisban és májusban gazdagították a könyvtárunkat egy közös bejegyzésben emlékezzek meg.

Lássuk akkor az áprilist.
Szokásomhoz híven elég sok könyvet vásároltam, de mentségemre mondva legtöbbjükhöz igen jutányos áron jutottam hozzá, sőt antikváriumos könyveket is vannak közöttük. Persze becsúszott pár drágább példány is,  de ahogy az majd lentebb kiderül, a május egy kissé ellensúlyozta az április többletet. Aki könyvbarát az nyilván ott volt az áprilisi könyvfesztiválon, a Millenárison, ahogy jómagam is, de ott csak három könyvet vásároltam. Az új Lee Child könyvet, az Összeesküvést, Jo Nesbo új könyvét a Kísértetet, és Robin Pilchertől az Újrakezdést. A világhíres anyukától Rosamund Pilchertől olvastam már, és nagyon szeretem a stílusát, a fiáét azonban még nem ismerem. Hát majd ezután. 

Colin Dexter: Az utolsó busz Woodstock felé

A Katherine’s Bookstore blogon találkoztam először Colin Dexter és Morse felügyelő nevével, és mivel kedvelem a klasszikus krimit kíváncsi lettem erre a krimihősre is. Egy kicsit utána olvastam a sorozatnak, és sajnálattal vettem tudomásul, hogy a szerző által írt tizenhárom könyvből csak kettő jelent meg magyarul, további kötetek megjelentetését nem sikerült megvalósítani. A több díjat is nyert kötetek  1975 és 1999 között születtek, 1987-től pedig tizennégy éven keresztül a BBC sikerrel vetítette a könyvek alapján készült filmsorozatot.

Az utolsó busz Woodstock felé az első könyv amelyben együtt nyomozhatunk Morse felügyelővel. A helyszín a Temze-völgyi Rendőrőrs hatáskörébe tartozó Oxford patinás városa és ennek környezete. Már az első pillanattól nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hogy a vékony dongájú, sötét hajú, középkorú Morse felügyelő sajátos munkamódszereivel nem illik bele a megszokott detektívfigurák képébe. Saját őrmestere – Lewis őrmester – is nehezen igazodik ki rajta, és igencsak fura fazonnak tartja, annak ellenére, hogy munkatársai dicsérettel beszélnek róla.

Morse nem veti meg a jóféle söröket, de néhanapján whiskyt kortyolgat, megismertet a környék számos híres pubjával, szenvedélyes keresztrejtvényfejtő, és örömét leli a Wagner-operákban. Nőtlen, de éjszakánként nőkről álmodik. Szeret illegális fogadásokat kötni, magas intellektusát az őrületbe kergetik a különböző jelentésekben, levelekben tapasztalt nyelvtani hibák, és nem ódzkodik a törvénytelen eljárásoktól sem, hogyha azok elősegítik sejtéseinek igazolását. Néha türelmetlen, és untatja Lewis őrmester gyakorlott és alapos pedantériája, annak ellenére, hogy ő csak a munkáját végzi, máskor végtelen türelemmel képes újra és újra végigrágnia magát a nyomozati anyagon, amikor úgy érzi, hogy zsákutcába jutott. 

Agatha Christie: Az elefántok nem felejtenek

Agatha Christie mindig is a kedvenc íróim közé tartozott.  A Bertram szálló volt az első Christie regény, amit még tizenéves fejjel olvastam. Azóta töretlen a szenvedélyem az írónő regényei iránt, ugyanúgy ahogy a könyvekből készült filmeket is újra és újra képes vagyok végignézni, akkor is, hogyha a történetek nem teljesen egyeznek a könyvekben olvasottakkal. 

E késői regényét – Az elefántok nem felejtenek – tíz évvel ezelőtt olvastam először, most ismét a kezembe akadt, és mivel már nem emlékeztem a történetre, úgy gondoltam újraolvasom. A regény 1972-ben jelent meg, és ez volt az utolsónak megírt Poirot történet, bár nyomtatásban még követte a Függöny: Poirot utolsó esete, ami igazából még az 1940-es években keletkezett, de az írónő csak 1975-ben engedélyezte  kiadását.

A regény lapjain utoljára nyomoz együtt Poirot és kedves barátnője, Mrs. Ariadne Oliver, a híres detektívregény szerző. Nagyon szeretem Mrs. Oliver karakterét, és ebben a történetben igen alapos munkát végez, miközben belga detektívünk a háttérből irányítja a dolgokat. Imádni való, ahogy Ariadne elefánt-vadászatra indul, hogy összeszedegesse a múlt morzsáit, bár természetesen most is Poirot az, aki a végén összerakja a kirakós darabjait.  De lássuk a történetet.

Mrs. Oliver végre elfogadja a híres írok irodalmi ebédjére szóló meghívást, csak hogy kielégítse kíváncsiságát, hogy milyen is egy ilyen esemény. Hála elbűvölő asztaltársainak roppantul élvezi az ebédet, szinte kellemesen érezi magát, sőt még a képviselőfánk iránti szenvedélyének is hódolhat. Arra nem igazán vágyik, hogy lelkes női olvasói dicséretekkel halmozzák el, mert sosem tudja, hogy mit feleljen nekik, sőt egyenesen feszélyezve érzi magát magasztaló szavaik hallatán, de ha az ember sikeres, az ilyen találkozást nem igazán lehet elkerülni. Ez most sem történik másképp. Az ebéd végeztével azon nyomban letámadja egy termetes asszonyság, egy bizonyos Mrs. Burton-Cox, aki Mrs. Oliver meglepetésére  igen különös kéréssel fordult hozzá.

Daniel Katz: Amikor nagyapám átsíelt Finnországba

Amikor nagyapám átsíelt Finnországba egyike azon könyveknek, amelyek fizikai valójukban végigkísérték gyermekkoromat. Az ágyam feletti könyvespolcon kapott helyet, és mivel szokásommá vált a polcon lévő könyvek gerincének a tanulmányozása, ezen is gyakran megakadt a szemem. Viccesnek találtam a címet, és nagyon élveztem, de valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy a könyvet kezembe vegyem, annak ellenére, hogy elképzelni sem tudtam, hogy milyen történet bújhat meg egy ilyen cím mögött.  Már jó ideje kinőttem a gyermekkorból, a polcomon lévő könyvek nagy részét elolvastam, de Katz könyvére ez idáig nem került sor.  Hirtelen ötlettől vezérelve kaptam kézbe most, már a saját könyvtáram polcáról, és egyáltalán nem csalódtam benne. Sőt, kifejezettem élveztem.

Ez volt a szerző első regénye. 1969-ben jelent meg, és valósággal berobbant a finn irodalmi életbe. A könyv lapjain színes-humoros történetek révén bontakozik ki egy orosz-zsidó származású család három generációjának – Benno nagyapa, gyermekei és unokái – élete a cári Oroszországból indulva az 50-es évek Finnországáig. A család viszontagságait az unoka szavaiból ismerhetjük meg. A szerző, aki alig volt harminc éves a könyv megírásakor, édes-bús iróniával, csipetnyi nosztalgiával, és ifjú korához szinte nem is illő bölcsességgel tárja elénk a család élettörténetét, amelybe sok egyéni élményét is megörökítette. 

A könyv három részre oszlik, és mindenik külön időszakot ölel fel.

Az első rész  a fiatal Benno történetét meséli el. Az első világháborút és az azt megelőző éveket. A történet a vityebszki kormányzóság Polock városától keletre fekvő kis falucskából indul, ahonnan a tízéves Bennót a kozákok a finn-öbölbeli Kronstadtba vitték, a katonai népiskolába. Az apró termetű Benno élete cudarul alakult. A  tatár, az ukrán, a kalmük, az inkeri, és a dagesztáni  társai elbántak vele,  mert „először is ő volt a legkisebb, másodszor zsidó volt, harmadszor pedig ő volt a legkisebb zsidó”. (...) A kalmükök meglovagolták, az ukránok keresztre feszítették, az inkerik tőrükkel fenyegették, a tatárok pedig a fenekét paskolták. Még a dagesztániak is barátságtalan pofát vágtak előtte, és mogorván vicsorítottak rá.” Ennek ellenére ő mindvégig optimistán tekintett a jövőbe, arra várva, hogy egy napon apjához hasonlóan majd két méter magas legyen, és  minden sérelmet visszafizessen. Optimizmusa tizennégy éves koráig tartott, amikor „elérte a másfél méter magasságot, és a növekedést végleg befejezte”. Ám Benno nem olyan ember volt, aki könnyen feladja. Sikerül barátokat szereznie, és ádáz elhatározását, hogy „kicsi, vad és veszedelmes lesz”, kemény munkával véghez is viszi. Szemtanúi vagyunk, ahogy megtanul lőni, vívni, lovagolni, sőt birkózni is. „Két év leforgása alatt pompás izomzatot fejlesztett ki; tulajdonképpen saját kategóriájában ő volt az egész zászlóalj legjobb kiállású harcosa. Hosszú bajuszt növesztett, és tüzes tekintetű szemeket kreált hozzá.” 
Kronstadtból a cári hadsereg lovastizedes-kornetásaként a Finn Nagyhercegség Helsinki Császári Lovasezredébe vezet útja, amikor eldönti, hogy feleségül veszi a meglepően termetes, szőke, fitos orrú, kék szemű, szép fogú Wera nagymamát, akivel levelezés útján ismerkedett meg.

Lee Child: Az ügy

A Jack Reacher sorozatban megjelenő tizenhatodik könyv visszarepít minket 1997-be, amikor Reacher még a katonai rendőrség őrnagya volt. Az egyes szám első személyben mesélt történetben Reacher visszaemlékszik a sok évvel korábbi nyomozására, amely fordulópontot jelentett az életében.  Az ügy  tulajdonképpen az Elvarázsolt dollárok (az első Reacher regény) előzménye, és a végén választ kapunk arra a kérdésre, hogy tizenhárom év szolgálat, és számos kitüntetés után, Reacher miért is hagyta ott a sereget.

Carter Crossing egy isten háta mögötti hely, Mississippi állam északkeleti sarkában, az alabamai határ közelében, Tennessee mellett. Ami miatt említésre méltó, hogy nem messze a várostól terül el Fort Kelham katonai támaszpont. Ebben az álmos kisvárosban brutálisan meggyilkolnak egy fiatal nőt. A nyomozás során  felvetődik a kérdés, hogy a gyilkos helybéli, vagy esetleg a támaszpont valamelyik katonája?

Ezen ügy kapcsán érkezik Reacher a városba, inkognitóban, hogy támogassa a bázisra küldött hivatalos nyomozót, valamint figyelemmel kísérje a helyi rendőrség munkáját, főnöke utasítása szerint, hogy „a lehető legjobban intézzék el ezt az ügyet”. Amire nem számít, hogy egyből lebukik. Az ok a helyi rendőrfőnöknő, Elizabeth Deveraux, aki a tengerészgyalogságnál volt katonai rendőr, és aki számított az érkezésére. Azt is tudja, hogy azért küldték, hogy   „nyitva tartsa a fülét a városban, és ha kell, közbelépjen, és megakadályozza, hogy a helyi rendőrség valami olyat tegyen, ami kínos helyzetbe hozza a hadsereget”. Ezek után Reachernek nem marad más választása, minthogy összefogjon a csinos rendőrnővel.

Lee Child és Jack Reacher

Ha jól emlékszem A pók hálójában volt az első Lee Child könyv, ami a kezembe került évekkel ezelőtt, és egyből nagy rajongó lettem. Valóságos maratont rendeztem, míg a könyvespolcunkon fellelhető összes kötetnek a végére nem értem. Mivel a legtöbbet ajándékba kaptuk, a sorozat távolról sem volt teljes, így egy ideje kutatom a még hiányzó régebbi kötetetek, miközben várom, hogy újak jelenjenek meg. Szerencsére ez utóbbiakra nem kell sokat várni, hiszen a General Press kiadó jóvoltából néhány hónappal az angol kiadást követően magyarul is olvashatjuk őket.

Kép innen

Lee Child regényeinek főszereplője Jack Reacher, a volt katonai rendőr, aki harminchat évesen, tizenháron évi szolgálat után, kilépett a katonaság kötelékéből, és keresztül-kasul utazza az Egyesült Államokat, hogy jobban megismerje azt az országot, amelynek a hadseregében őrnagyként szolgált. A legtöbb könyv  Reacher katonaság utáni bolyongásai alatt játszódik, de néha a szerző visszakanyarodik azokhoz az időkhöz, amikor főhőse a 110-es különleges egység nyomozója volt. Az első Jack Reacher könyv 1997-ben jelent meg, és elnyerte az Anthony díjat, mint a legjobb debütáló regény. Idén fog megjelenni a tizennyolcadik.

„ Eno étkezdéjében  tartóztattak le, déli tizenkettőkor. Éppen tojásrántottát ettem, és kávét ittam hozzá. De ez nem az ebédem volt, hanem késői reggelim. Csuromvíz voltam, és hullafáradt a hosszú gyaloglástól. Bőrig áztam a zuhogó esőben, amíg az autópályától elgyalogoltam a városig. ”  – ezek voltak Jack Reacher legelső szavai amikor az Elvarázsolt dollárokban az olvasóközönség elé lépett. Akkor még semmit sem tudtunk róla, az életéről, a múltjáról, akárcsak a kihallgatását végző főfelügyelő:  „ ... Átnéztem a zsebében talált tárgyakat. Megállapítottam, hogy nem hord magánál semmiféle dokumentumot, amivel igazolhatná a személyazonosságát. Sem jogosítványt, sem hitelkártyát, semmit az ég világon. Azt mondja nincsen címe. Akkor hát ki ez az ember, kérdem én.”

Gordianus, a Nyomozó (II.)

Ebben a bejegyzésben folytatom Gordianus-regények bemutatását. A Vesta-szüzek háza, valamint az Egy gladiátor csak egyszer hal meg novellás kötetek, összesen tizennyolc novellát tartalmaznak. Többé-kevésbé a Római vér és A végzet fegyvere között eltelt nyolc év történéseit gyűjtik össze, megmutatva nékünk, hogy Gordianus ez idő alatt sem tétlenkedett. Megtudhatjuk,  honnét ered Gordianus és patrícius jótevője, Lucius Claudius barátsága, miként tett szert hűséges testőrére, mit csinált fiatalemberként Alexandriában. Olyan személyekkel találkozhatunk a novellák lapjain, mint Cicero, Lucullus, Cato, bepillantást nyerhetünk a gladiátorok küzdelmeibe, harciszekér-versenyekbe. A tizennyolc novellában gyilkosságok, lopások, végrendelet-hamisítások, emberrablások, kísértetjárások, lefejezések és egyéb bűncselekmények felgöngyölítésében van szükség Gordianus nyomozói képességeire.

Bár az Egy gladiátor csak egyszer hal meg kötetben szereplő novellák történései a fent említett nyolc év alatt játszódnak, maga a kötet angolul 2005-ben jelent meg, amikor már jó pár regényt elolvashattunk. Éppen ezért az előszóban olyan információkat is megoszt velünk a szerző, amelyek időben jóval később játszódnak, így ha valaki nem akar bizonyos dolgokról tudomást szerezni, annak azt javaslóm, hogy a regények után olvassa el ezt a kötetet.

Márciusi gyarapodás

Az elmúlt hónapban már meg sem kíséreltem olyan fogadkozást tenni, hogy egyetlen könyvet sem fogok vásárolni, mert tudtam, hogy úgysem tartanám be. Mivel februárban leginkább angol nyelvű könyvekre költöttem, a március a magyar könyvek hónapja lett.