Liebster Award

Mivel az utóbbi hónapokban (főként a nyáriakban) nem igazán jutott időm a blogommal foglalkozni, nem is gondoltam rá, hogy bárki bármilyen díjban részesítene. 2014-ben már megkaptam egyszer ezt a díjat Olíviától, úgyhogy kellemes meglepetésként ért, amikor Katherine, a Katherine's Bookstore bloggerinája megtisztelt vele. Köszönöm, örültem neki. 

A díjra vonatkozó szabályok: 

1. Meg kell írni kitől kaptam a díjat.

2.Írnom kell magamról 10 dolgot.

3.Válaszolni kell a jelölő személy által feltett kérdésekre.

4. Megnevezni tíz új jelöltet és feltenni nekik 10 kérdést. 

Mivel már korábban is írtam magamról, akadhat ismerős szöveg a felsoroltakban, de talán valakinek ezek is újdonságok lesznek: 

1. Próbálok home office-t kialakítani, de azt kell mondjam, hogy amennyi előnye, éppen annyi hátránya is van. 

2. Szeretek színházba járni. Vígjáték, kamaradarab, drámai vagy zenés előadás nálam nem számít, mindeniket szívesen megnézem. 

3.Nagy mozi rajongó vagyok (lesz is jó sok film, ami nemsokára kerül a mozikba, és szeretném megnézni őket,pl.  az új James Bond, vagy a Star Wars -The Force Awakens).

4. Egy hónapos friss kutyagazdi vagyok. Egy tíz hetes beagle kölyökkutya boldogítja (és fejtetőre állítja) az életünket, de nagyon imádni való kis aranyos. 

5. Szerettem volna valamiben kimagaslóan tehetséges lenni, de a természet másoknak adományozta ezeket a tehetségeket, legyen szó művészetekről, zenéről, tudományról...

6. Gyermekkoromban ebben a sorrendben változtak, a mi leszek, ha nagy leszek elképzeléseim: kémikus, ügyvéd, régész, művészettörténész... végül teljesen más felé vettem az irányt, de a múlt és a művészetek iránti érdeklődésem megmaradt. 

7. Imádom a gránátalmát, örülök, hogy jön a szezonja. 

8. Még mindig szeretek sütni-főzni, és új recepteket kipróbálni. Egyre másra megveszem a receptújságokat, attól függetlenül, hogy rengeteg van már itthon, de élvezem az újdonságokat végiglapozgatni és elmélkedni a csábító receptek fölött. 

9. Remélem egy napon valamelyik hazai kiadó is felfigyel P. B. Ryan Nell Sweeney Mytery sorozatára, és elhozza nekünk a fordítást. Egyik kedvenc krimi-sorozatom, angolul már kétszer is elolvastam, pedig hat kötetből áll. 

10. A Háború és béke a mumus könyvem, eddig legalább ötször futottam neki, mindig egy kicsivel többet sikerült elolvasni, de aztán csak félretettem eljövendő időkre...

Visszatekintő

Gyors lábakon illant el a nyár, sőt most már az őszben is jócskán benne vagyunk. A két hónapos blog-szüneteltetés nem szerepelt az eredeti terveim között, de néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy mi azt szeretnénk. Egyéb teendőim mellett azért a betűk világát sem nélkülöztem teljesen, de ami a könyvbeszerzéseket illeti, az bizony minimálisra csökkent. Az összes kecsegtető akciós ajánlatot kihagytam, sem kedvem, sem időm nem volt azokkal foglalkozni. Azért nem szenvedtem hiányt olvasnivalóban, hiszen a nyár elején alaposan feltankoltam, viszont azt kell mondjam, hogy azon könyvek nagy része olvasatlan maradt. Ennek ellenére az olvasmányaim zöme könyvtári könyvek közül került ki (persze nem azok amelyeket terveztem, bár egyik-másikuk még mindig nálam van), mert a könyvtárlátogatást nem hanyagoltam, de kaptam kölcsönben is, meg egy-két sajátot is levettem a polcról.  Ha visszatekintek az elmúlt három hónap olvasmányaira többségben vannak a YA/NA könyvek, de azért akad sci-fi, krimi, történelmi romantika és humoros szórakoztató irodalom is. Íme az olvasmányaim:

Young Adult/New Adult
Tammara Webber: Easy - Egyszeregy (A szív körvonalai 1.)
Tammara Webber: Breakable - Törékeny (A szív körvonalai 2.)
Erin McCahan: Szerelem és más fura szavak
Mindee Arnett: A rémálom-ügy (Akkordél Akadémia 1.)
Mark Frost: Szövetség (Paladin-Prófécia 2.)

Jön, jön, jön...

Nem ezzel a poszttal képzeltem a visszatérést a kis blogomhoz (egy nyárösszegző folyamatban van...), de emellett a hír mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. Egy olyan rajongónak, mint én, meg semmi esetre sem. 

Végre valahára érkezik a legújabb Steven Saylor kötet, a fiatal Gordianus egy újabb nyomozásával. Én ma fedeztem fel ezt az örvendetes hírt a kiadó weboldalán, és azt kell mondjam, hogy hosszú idő óta számomra ez lesz az első nagyon, de nagyon várólistás kötet. Több, mint egy évvel ezelőtt olvastam A nílusi rablókat, szóval már  éppen ideje volt a következő kalandnak. Igaz, hogy még két hónap hátra van, de a visszaszámlálás már megkezdődött. 

Steven Saylor: A fúriák haragja

I. e. 88.: az egész ókori világ háborúban áll. Nyugaton az itáliai államok Róma ellen lázadnak; keleten Mithridatész a seregével a birodalom ázsiai provinciáit hódítja meg. Még a viszonylag békésnek mondható Alexandriában sincs nyugalom, mert új fáraó került hatalomra, és az utcákon tombol a káosz. Az ifjú Gordianus ennek elmúlását várja Bethesdával, amikor titkos üzenetet kap korábbi tanítójától és barátjától, Antipatrosztól. Épp Epheszoszban tartózkodik Mithridatész kíséretében, és úgy érzi, az élete közvetlen veszélybe került.

Gordianus a megmentésére indul, noha tudja, hogy ehhez ellenséges vonalak mögé kell hatolnia. Ráadásul hatalmas és halálos erők keresztezik az útját, és saját terveiket erőltetik az ifjúra. Gordianus hamarosan már nem is tudja eldönteni, kinek az oldalán áll, miközben muszáj megfejtenie a titkos üzenet mögött húzódó rejtélyt, hogy mentse a saját életét és mindenkiét, aki fontos neki.

Várható megjelenés: 2015. november 10., Agave Könyvek 

Robert Galbraith: Kakukkszó (Cormoran Strike 1.)

Aki egy kicsit is járatos a könyves/irodalmi világban, annak nem titok, hogy a Robert Galbraith álnév alatt tulajdonképpen J. K. Rowling rejlik. Az írónő korábbi könyvei közül én csak a Harry Potter sorozatot olvastam (hozzá fűződő élményeim is megérnének egy bejegyzést!), de amikor megtudtam, hogy a krimi műfajával próbálkozik a kíváncsiság rávett, hogy az első Cormoran Strike kötetet beszerezzem. Ezek után több mint egy évig ücsörgött a polcon, mert kedvem az nem volt hozzá, de miután tavasszal a második kötet is megjelent (és persze azt is megvettem), már nagyon időszerű lett, hogy a Kakukkszót elolvassam. 

Annyi dicsérő posztot és bejegyzést olvastam a könyvről, hogy nagy várakozással fogtam neki. Nos, ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor be kell valljam, hogy egy kissé csalódott vagyok. Azt nem mondhatom, hogy nem tetszett, de valami másra számítottam. Talán a Harry Potter rajongásom után túl nagyok voltak az elvárásaim, bár tudom, hogy a műfaját és a célközönséget tekintve össze sem hasonlítható a két sorozat, de ettől még gondolhattam azt, hogy ahhoz hasonló izgalmas és fordulatos regényt fogok kézbe venni. Volt ugyan benne néhány fordulat, de az izgalom azért nem hágott benne annyira a tetőfokára, vagy csak én nem voltam kellőképp receptív. De lássuk a történetet. 

A mindenki által irigyelt, a sajtó hasábjai állandóan jelen lévő, a lesifotósok által üldözött, híres/hírhedt gyönyörűséges modell, Lula Landry, egy téli éjszakán kiesik harmadik emeleti lakásának erkélyéről. Mivel semmiféle idegenkezűségre utaló nyomra nem bukkantak, a rendőrség meggyőződése, hogy a korábban lelki és pszichikai problémákkal küzdő, labilis állapotú Lula önként vetett véget az életének.

Carina Bartsch: Cseresznyepiros nyár (Cseresznyepiros nyár 1.)

Ekkora csalódást! Bár igazából senki mást nem hibáztathatok, mint magamat, hiszen nem vettem a fáradságot, hogy a külső borítón szereplő fülszövegen kívül azt is elolvassam, ami a belső fülekre került, így aztán kissé közhelyesen mondva, mint derült égből a villámcsapás, úgy sújtott le rám a felismerés, hogy a Cseresznyepiros nyár a történetnek csak az első része. És mindez az éjszaka közepén. Ezen annyira felháborodtam, hogy elaludni sem tudtam. Az is felmerült bennem, hogy leülök posztot írni, de végül elvetettem az ötletet, és csak magamban zsörtölődtem, és próbáltan megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét sikerült egy olyan történetbe beletrafálni, aminek a végére várni kell. (Lassan utálni fogom a sorozatokat! Vagy csak olyanokat kell olvassak, amelyek már teljesek, vagy a kötetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz). A csalódásom mostanra sem párolgott el, sőt a kis bestia most is itt ücsörög a vállaimon. 

Igazából nyugodtan hagyhattam volna mára a könyv befejezését, de hát csak alig 60-70 oldal volt még hátra, úgyhogy arra gondoltam, megéri rááldozni egy kis időt az éjszakai alvásomból, hogy lássam, miként kerül pont Emely és Elyas történetének a végére, főleg azok után, hogy a könyv utolsó felében az események pozitív irányba kezdtek elhajlani.

Hát nem érte meg! Olyan volt, mintha egy fejezet végén elvágták volna kéziratot, hogy akkor elsőre ennyi elég is lesz belőle, az olvasók meg csak várják szépen ki a folytatást. Utólag visszagondolva igazán gyanús kellett volna legyen számomra, hogy az elolvasott oldalakhoz képest, ami alatt igazából olyan sok minden nem is történt,  a fennmaradó oldalakon miként lesz képes a szerző mindent megoldani, de hát annyira vártam az ásó, kapa, nagyharangot, hogy ebbe bele sem gondoltam. De mielőtt folytatnám a kirohanásomat, egy-két szót illene a történetről is elmondani.

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Meg nem tudnám mondani, hogy a könyvtárban járva mi késztetett arra, hogy Alessandro Baricco regényét is kikölcsönözzem. Foglalás után mentem, de azért engedtem a kísértésnek, hogy egy gyors kört tegyek a polcok között is. Akkor akadt meg a szemem a köteten, és hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam magamhoz. Alessandro Baricco is azon szerzők közé tartozott, akiről volt ugyan tudomásom, olvastam kritikát a könyveiről, elraktároztam magamban, hogy valamikor jó lenne ezek közül legalább egyet elolvasni, de ez minden alkalommal megmaradt a gondolat szintjén. Most, miután egy regényét elolvastam, mondhatnám azt is, hogy micsoda élményektől fosztottam meg magam, de nem teszem, mert talán egy más időben létrejött találkozás nem lett volna ennyire hatással rám; nem ugyanazt az élményt kaptam volna, mint életemnek ebben az időszakában. De örülök, hogy elolvastam a Mr. Gwynt, és azt kell mondjam, hogy az élmény alapján nagy esélye van, hogy bekerüljön az évi kedvencek közé.

„Jasper Gwyn, miközben a Regent’s Park számos fasorának egyikén – azon, melyre választása mindig is esett – hazafelé bandukolt, hirtelen úgy érezte, hogy az a tevékenység, mely eddigi megélhetését biztosította, már nem elégíti ki.”  

Ezzel a mondattal indul útjára a negyvenhárom éves Mr. Gwyn kissé furcsa története, aki egyik napról a másikra eldönti, hogy pontot tesz fényes írói karrierje végére. Igaz, hogy munkássága csak három regényt foglal magába (számos cikk, és néhány rövid elbeszélés mellett), de ennyi is elég volt, hogy kivívja az olvasók és kritikusok elismerését. Mivel szeretne szinte teljesen leszámolni addigi életével, egy ötvenkét pontból álló cikket ír a „Guardian”-nak, amelyben felsorolja azokat a tevékenységeket, amelyeket fogadalma szerint soha többé nem tesz. Ide tartozik a könyvírás is (utolsó pont a felsorolásban). Alkotói válság? Szerintem nem, hanem inkább arról van szó, hogy Mr. Gwyn megcsömörlött az írói léttől és a felhajtástól, ami ezzel jár, és ezért új életet szeretne magának; távol a nyilvánosságtól és mindentől, ami addigi foglalkozására emlékeztetné. Úgy tűnik, hogy eme elhatározásában megingathatatlan.

Feltankoltam a nyárra

Mintha nem lett volna itthon elég olvasatlan könyv (amelynek egy részét valószínűleg sosem fogom elolvasni...) ismét hagytam magam elragadtatni. Mondhatnám, hogy a hatalmas kánikula volt ilyen hatással rám, de nem igazán felelne meg a valóságnak, sőt az sem, hogy az utóbbi időben elkerült volna a gyűjtögető szenvedély, mert annak ellenére, hogy időnként szüneteltettem az olvasást (és a posztolást), a könyvrendeléseket, meg könyvtári kölcsönzéseket azonban még akkor sem. Egyszerűen most ilyen hangulatban voltam. 

Hogy az égig érő, na jó nem éppen, mondjam inkább azt, hogy a térdemig érő olvasatlan kupacból hányat sikerül majd az olvasottak kupacába átrakosgatni, elválik a nyár végén. Akkor majd készítek egy számadást, hogy lássam mennyire voltam szorgalmas. A személyem, és az előttem álló nyári tervek ismeretében valószínű, hogy veszítenék, hogyha arra fogadnék, hogy az olvasott kupac lesz nagyobb, de bármi megtörténhet, akár az is, hogy meglepem saját magam. Ez nem versenyfutás, sem kényszer, sőt még bizonyítványt sem fogok kapni belőle, ennek ellenére jó lenne pozitív mérleget produkálni (akár egy nagyfőnök egy év eleji meetingen...)

Brenda Joyce a de Warenne-dinasztia sorozata

Brenda Joyce neve nem volt ismeretlen számomra. Kezdetben a General Press kiadónál, jelenleg a Harlequin Magyaroszág-nál megjelenő Francesca Cahill sorozatával az írónő egyből a kedvenceim közé avanzsált. Emlékszem, hogy amikor felfedeztem már legalább három kötet megjelent magyarul, úgyhogy egyiket a másik után olvastam, annyira kíváncsi voltam a szereplők sorsának alakulására. Az, hogy hosszú hónapokat kellett várni az újabb kötet megjelenésére kissé lelohasztotta a lelkesedésemet, és az ötödik kötet után megakadtam. Szóval van még négy a sorozatból, ami olvasásra vár, de előtte talán nem ártana újraolvasni, vagy legalább fellapozni az elsőket, hogy felfrissítsem a történteket. Addig is elkezdtem az ismerkedést az írónő egy másik sorozatával, amelynek középpontjában az ír de Warenne (és az O'Neill) család tagjai állnak. A sorozatban eddig tizenhárom kötet és egy novella jelent meg, amiből nyolc olvasható magyarul (bár két kötet és a novella, csak lazán kapcsolódik a könyvekhez).