Denise Domning: Winter's Heat (Grainstan Chronicles, 1)

Már nem emlékszem, hogy mikor vettem meg Denise Domning könyvét, s ha az elmúlt hetekben nem várt volna rám egy több órás vonatozás, azt hiszem, egy darabig még elfeledetten ücsörgött volna. Mi sem volt természetesebb, hogy az útra magammal vigyem a kindlem, s bár jobban szeretem a papír alapú könyveket, ilyenkor jó, mert kis helyen elfér, és a kedvemre válogathatok azon könyvek között, amelyekre még nem jutott idő. Így kezdtem el olvasni Domning regényét. A címből kiindulva fogalmam sem volt, hogy miről szól, de a prológus elolvasása után már tudtam, hogy miért vettem meg. Olvashatok bármit, de a történelmi romantika továbbra is előkelő helyet foglal el olvasmányaim rangsorában.

A Winter’s Heat  a Grainstan Chronicles (vagy Seasons Series) első része. A kötet 1994-ben elnyerte a Romantic Times "Best First Historical" díját. Az öt részből álló sorozatban megismerhetjük a FitzHenry család történetét, a háttérben húzódó családi drámát, amely meghatározza fiúk életét, és a  testvérek közötti kapcsolatokat. Az első Rannulf FitzHenry története. A könyvről igen rövid bemutatást találtam angolul:

Rowena of Benfield's hopes for a life as a powerful churchwoman are dashed when she's forced into a marriage to a rich and powerful lord. Embittered by his second wife's betrayal, Rannulf of Graistan wants nothing from his new wife except an heir. Then a tide of treachery rises around them and their only hope is to trust, to cherish and to love unconditionally.

A regény 1194-ben játszódik I. vagy más néven Oroszlánszívű Richárd uralkodásának második felében. A kolostorban nevelkedett 21 éves Rowena of Benfield dédelgetett álma, hogy egy napon a kolostor apátnője legyen, pillanatok alatt szertefoszlik, amikor apja a szent falak elhagyására kényszeríti, hogy feleségül adja Grainstan nagyhatalmú lordjához. Egy unalmas és terméketlen, majd egy katasztrófába torkollott házasságot követően, amely majdnem szétszakította a családját, Rannulf FitzHenry eldöntötte, hogy többé nem nősül meg, de a John of Benfield által felajánlott hatalmas birtoknak képtelen ellenállni. Így harmadik alkalommal saját kapzsisága kényszeríti bele a házasság csapdájába. Azonban a boldogtalanságtól és újabb árulástól való félelme arra készteti, hogy távol tartsa szívétől ifjú feleségét. A feladat nehezebb mint képzelte, mert Rowena szépsége első látásra rabul ejti, tüzes és szenvedélyes természete hol az érzékek birodalmába, hol a pokol bugyraiba repíti.

Gazdag április és szegényebb május, avagy két hónap beszerzései

A május eleji sok napsütés és jó idő kiűzött a kertbe, úgyhogy az ültetés, gyomlálás, és egyéb tennivalók mellett kevés idő jutott könyvesboltokra, netes böngészésekre, és a blogomra. Ezt még tetézte a két hetes elutazásom, ami alatt nemigen sikerült hosszabb ideig számítógép közelbe kerülni, úgyhogy bár olvastam, a bejegyzések várattak magukra. Így most igyekszem bepótolni a lemaradást. Mivel a hónap utolsó hetét csak kibírom újabb könyv megvásárlása nélkül, arra gondoltam, hogy azokról a könyvekről, amelyek áprilisban és májusban gazdagították a könyvtárunkat egy közös bejegyzésben emlékezzek meg.

Lássuk akkor az áprilist.
Szokásomhoz híven elég sok könyvet vásároltam, de mentségemre mondva legtöbbjükhöz igen jutányos áron jutottam hozzá, sőt antikváriumos könyveket is vannak közöttük. Persze becsúszott pár drágább példány is,  de ahogy az majd lentebb kiderül, a május egy kissé ellensúlyozta az április többletet. Aki könyvbarát az nyilván ott volt az áprilisi könyvfesztiválon, a Millenárison, ahogy jómagam is, de ott csak három könyvet vásároltam. Az új Lee Child könyvet, az Összeesküvést, Jo Nesbo új könyvét a Kísértetet, és Robin Pilchertől az Újrakezdést. A világhíres anyukától Rosamund Pilchertől olvastam már, és nagyon szeretem a stílusát, a fiáét azonban még nem ismerem. Hát majd ezután. 

Colin Dexter: Az utolsó busz Woodstock felé

A Katherine’s Bookstore blogon találkoztam először Colin Dexter és Morse felügyelő nevével, és mivel kedvelem a klasszikus krimit kíváncsi lettem erre a krimihősre is. Egy kicsit utána olvastam a sorozatnak, és sajnálattal vettem tudomásul, hogy a szerző által írt tizenhárom könyvből csak kettő jelent meg magyarul, további kötetek megjelentetését nem sikerült megvalósítani. A több díjat is nyert kötetek  1975 és 1999 között születtek, 1987-től pedig tizennégy éven keresztül a BBC sikerrel vetítette a könyvek alapján készült filmsorozatot.

Az utolsó busz Woodstock felé az első könyv amelyben együtt nyomozhatunk Morse felügyelővel. A helyszín a Temze-völgyi Rendőrőrs hatáskörébe tartozó Oxford patinás városa és ennek környezete. Már az első pillanattól nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hogy a vékony dongájú, sötét hajú, középkorú Morse felügyelő sajátos munkamódszereivel nem illik bele a megszokott detektívfigurák képébe. Saját őrmestere – Lewis őrmester – is nehezen igazodik ki rajta, és igencsak fura fazonnak tartja, annak ellenére, hogy munkatársai dicsérettel beszélnek róla.

Morse nem veti meg a jóféle söröket, de néhanapján whiskyt kortyolgat, megismertet a környék számos híres pubjával, szenvedélyes keresztrejtvényfejtő, és örömét leli a Wagner-operákban. Nőtlen, de éjszakánként nőkről álmodik. Szeret illegális fogadásokat kötni, magas intellektusát az őrületbe kergetik a különböző jelentésekben, levelekben tapasztalt nyelvtani hibák, és nem ódzkodik a törvénytelen eljárásoktól sem, hogyha azok elősegítik sejtéseinek igazolását. Néha türelmetlen, és untatja Lewis őrmester gyakorlott és alapos pedantériája, annak ellenére, hogy ő csak a munkáját végzi, máskor végtelen türelemmel képes újra és újra végigrágnia magát a nyomozati anyagon, amikor úgy érzi, hogy zsákutcába jutott. 

Agatha Christie: Az elefántok nem felejtenek

Agatha Christie mindig is a kedvenc íróim közé tartozott.  A Bertram szálló volt az első Christie regény, amit még tizenéves fejjel olvastam. Azóta töretlen a szenvedélyem az írónő regényei iránt, ugyanúgy ahogy a könyvekből készült filmeket is újra és újra képes vagyok végignézni, akkor is, hogyha a történetek nem teljesen egyeznek a könyvekben olvasottakkal. 

E késői regényét – Az elefántok nem felejtenek – tíz évvel ezelőtt olvastam először, most ismét a kezembe akadt, és mivel már nem emlékeztem a történetre, úgy gondoltam újraolvasom. A regény 1972-ben jelent meg, és ez volt az utolsónak megírt Poirot történet, bár nyomtatásban még követte a Függöny: Poirot utolsó esete, ami igazából még az 1940-es években keletkezett, de az írónő csak 1975-ben engedélyezte  kiadását.

A regény lapjain utoljára nyomoz együtt Poirot és kedves barátnője, Mrs. Ariadne Oliver, a híres detektívregény szerző. Nagyon szeretem Mrs. Oliver karakterét, és ebben a történetben igen alapos munkát végez, miközben belga detektívünk a háttérből irányítja a dolgokat. Imádni való, ahogy Ariadne elefánt-vadászatra indul, hogy összeszedegesse a múlt morzsáit, bár természetesen most is Poirot az, aki a végén összerakja a kirakós darabjait.  De lássuk a történetet.

Mrs. Oliver végre elfogadja a híres írok irodalmi ebédjére szóló meghívást, csak hogy kielégítse kíváncsiságát, hogy milyen is egy ilyen esemény. Hála elbűvölő asztaltársainak roppantul élvezi az ebédet, szinte kellemesen érezi magát, sőt még a képviselőfánk iránti szenvedélyének is hódolhat. Arra nem igazán vágyik, hogy lelkes női olvasói dicséretekkel halmozzák el, mert sosem tudja, hogy mit feleljen nekik, sőt egyenesen feszélyezve érzi magát magasztaló szavaik hallatán, de ha az ember sikeres, az ilyen találkozást nem igazán lehet elkerülni. Ez most sem történik másképp. Az ebéd végeztével azon nyomban letámadja egy termetes asszonyság, egy bizonyos Mrs. Burton-Cox, aki Mrs. Oliver meglepetésére  igen különös kéréssel fordult hozzá.