Gyermekkoromban nagyon szerettem a háborús filmeket, bár akkor még nem voltam tudatában annak, hogy valójában mit jelentett ez a háború az emberiség történetében. Az én szememben voltak a jók és voltak a rosszak, és drukkoltam a jó fiúk győzelmének. Persze idővel már képes voltam felfogni a történtek súlyát, belegondolni a pusztításba, amit a háború eredményezett, megérteni a szörnyűségeket, amit az emberek átéltek, az áldozatok félelmetes számát, és örültem, hogy én egy békés világban nőttem fel. Aztán jöttek a második világháborús regények, amelyeket a mai napig szeretek, de egyik sem fogható Adam Makos könyvéhez, és nem azért, mert nem lennének jók. Nem, hanem mert a legtöbb olvasmányomban a szövetségesek szemszögéből láttam a háború történéseit. Most alkalom adódott, hogy az 'ellenség' oldaláról szemléljem a dolgokat.
„Ez a becsületkódex azt diktálta, hogy harcolj rettenhetetlenül, teljes szívvel, győzelmet ünnepelj, ne halált, és tudd, mikor írja felül a hadi szabályzatot az erkölcsi kötelesség.”
A Felettünk a csillagos ég két pilóta igaz története: az amerikai Charlie Brown hadnagy, egy B-17-es bombázópilóta, és a bajor Franz Stigler hadnagy, egy Messerschmitt vadászgép pilóta, akik 1943. december 20.-án keresztezték egymás útját az ellenséges Németország területe fölött. Charlie és súlyosan sebesült legénysége az erősen sérült B-17-el (A Kocsma - Ye Olde Pub) bevetés után hazafelé tartott az angliai légibázisra, leszakadva a köteléktől, teljesen magukra hagyatva, amikor a semmiből egy német vadászgép bukkant fel a farok mögött. A könyv eme találkozás hihetetlen történetét eleveníti fel, de ugyanakkor leckét ad abból, hogy mit jelent az emberség, a bajtársiasság, a lovagiasság és a bátorság a háború poklában, ahol olcsó volt az emberélet, és aki nem parancs szerint cselekedett, nyomban kivégzőosztaggal találta szembe magát.
Bár a történet két emberről szól, Charlie Brown, ahogy maga mondta a szerzőnek csak mellékszereplő volt a darabban, a hős szerepét az élet Franz Stiglerre osztotta.
A könyv elején visszarepülünk az időbe, hogy részesei legyünk Franz gyermekkorának, amikor számos társával repülni tanult. Oktatójuk Franz apja és Josef atya voltak. Egyikük berepülő pilóta, a másik vadászpilóta volt az első világháborúban, és szerették volna átadni a fiúknak az egyedüli jó élményt, amiben a háború poklában részük volt, a repülés érzését. A repülés lett Franz szenvedélye, ami egész életét meghatározta. Felnőve utasszállító pilótaként dolgozott a Lufthansánál. Megtudjuk milyen út vezetett a Német Légierő berkeibe, hogy lett civilből katona, és a repülőoktatói állása után miért döntött úgy, hogy vadászpilótaként szeretné szolgálni hazáját a Luftwaffe tisztjeként.
„Amikor Franz először meglátta a sivatagot, a Szentföldön harcoló keresztes lovagok jutottak eszébe. A repülőiskolában az öreg oktatók, a nagy háború veteránjai elmondták, hogy a repülőgépeik törzsén és szárnyán látható fekete kereszt a germán teuton lovagok iránti tisztelet jele; az ő jelképük volt a fehér pajzsra festett fekete kereszt.
- Önök a teuton lovagok leszármazottai – tanították.
A nagy háború veteránjai régi lovagoknak nevezték magukat és beszéltek a becsületkódexükről. Íratlan kimondatlan szabályrendszer volt. Csak tanúsítani, megtestesíteni lehetett. A becsület és lovagiasság hadi etikai kódexe volt.
Amikor Franz megérkezett a sivatagba, úgy érezte, hogy ezek a történetek csak az öreg veteránok furcsa ideái. De ott, a homok fölött másként gondolta.”
Miután megtapasztalta Afrika égető hőségét és a hideg éjszakai széllökéseket, az embertelen körülményeket, amelyek között a pilóták kénytelenek voltak élni, és ahonnan a szabadulás lehetőségét a sebesülés, a halál vagy az idő jelentette, harcolt Szicíliában, Ausztriában, majd otthon Németországban. Azon pilóták közé tartozott, akik bár tudták, hogy a háború elveszett, az utolsó pillanatig kitartottak, és a körülményektől függetlenül tették a dolgukat: védték Németország légterét és a városok lakosságát a szövetségesek bombázóival szemben.
„Az ötös kötelék északkelet felé vette az irányt; alacsonyan repültek, hogy megfelelő sebességen emelkedhessenek fel. Körülöttük üres volt az égbolt. Franznak eszébe jutott, hogy Steinhoffnak valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta: „Mi vagyunk a légierő.” A sugárhajtású gép plexiüveg pilótafülke-fedelén át Bajorországot látta maga körül. A vidék ragyogott; elolvadt már a hó, előbukkantak a tavaszi zöld legelők. Arra gondolt: Ilyen ronda háborút még nem vívtak ennél gyönyörűbb vidéken.”
Franz személyén keresztül bepillantást nyerünk a Luftwaffe működésébe, a pilóták kiképzésébe, életébe és körülményeikbe. Számtalan légi csatának vagyunk tanúi, veszteségnek, vereségnek és győzelemnek. Elkísérjük szereplőinket azon kevés alkalmakra is, amikor egy kis szórakozást engedhettek meg maguknak, randizást és kikapcsolódást, hogyha rövid időre is, de elfelejtsék azt, ami a levegőben várt rájuk. Bátorságuk elkápráztató, ahogy nap, mint nap szembenéztek a halállal, ahogy a háború vége felé a gyengén megkonstruált gépekkel is képesek voltak felszállni, amelyek bármely pillanatban végzetesen meghibásodhattak, és akkor már nem egy szövetséges pilóta jelentette a legnagyobb gondot. A szerző emberközelbe hozza Franz bajtársait, barátait, akiket egyáltalán nem nehéz megkedvelni, megismerjük az álmaikat és a vágyaikat, beszélnek a családjukról, jövőbeni terveikről. Nehéz úgy olvasni róluk, hogy a következő oldalakon bármelyikük halálhírével találkozhatunk. És a legtöbben soha nem tértek haza szeretteikhez.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki helyesen cselekedett, hogy mindenki számára egyformán volt fontos az ellenfél tisztelete. A háború eleve rossz, értelmetlen, és aki ilyen körülmények között is megpróbált emberséges maradni, az megérdemli az elismerésünket.
A könyv végén néhány fekete-fehér fénykép alapján megismerkedhetünk ennek a történetnek a szereplőivel, ahogy az egyes repülőgéptípusokat is szemügyre vehetjük. A könyv nem mentes a technikai leírásoktól sem, de a szerző nem esik túlzásokba, sőt, ezek segítenek elképzelni, hogy milyen körülmények között repültek eme bátor emberek. Aki nálam otthonosabb a technika területén biztosan jobban értékelni tudja majd ezeket az információkat.
A könyv nyolc év munkájának gyümölcse. A négy évig tartó interjúsorozatokat újabb négy év követte, ami kutatásokkal, utazásokkal telt, hogy a szerző a lehető legjobban feltérképezze a szereplők nyomát, az események helyszíneit, míg végül megszületett ez a rendkívüli történet. Aki szereti a háborús történeteket, amelyek néha szívszorítóak, néha a helyzet ellenére megmosolyogtatóak, szívesen olvas hősiességről, bátorságról, becsületről, tisztességről, vagy akár a repülőgépek iránt érdeklődik, az mindenképpen olvassa el Adam Makos és társszerzőjének Larry Alexandernek a könyvét.
A képek a ValorStudios oldaláról származnak. Akit érdekel, barangolhat a weboldal tartalmai között, a történethez fűződő képek, sőt videók is megtekinthetők.
Az idézetek a kötet különböző fejezeteiből származnak.
A kötetet köszönöm a Maxim Könyvkiadónak!
Kiadó: Maxim Könyvkiadó (Mont Blanc válogatás)
A mű eredeti címe: A Higher Call
Szerző: Adam Makos, Larry Alexander
Fordító: Bozai Ágota
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 470 oldal
Bár a történet két emberről szól, Charlie Brown, ahogy maga mondta a szerzőnek csak mellékszereplő volt a darabban, a hős szerepét az élet Franz Stiglerre osztotta.
 |
| Franz Stigler |
 |
| Charlie Brown |
„Amikor Franz először meglátta a sivatagot, a Szentföldön harcoló keresztes lovagok jutottak eszébe. A repülőiskolában az öreg oktatók, a nagy háború veteránjai elmondták, hogy a repülőgépeik törzsén és szárnyán látható fekete kereszt a germán teuton lovagok iránti tisztelet jele; az ő jelképük volt a fehér pajzsra festett fekete kereszt.
- Önök a teuton lovagok leszármazottai – tanították.
A nagy háború veteránjai régi lovagoknak nevezték magukat és beszéltek a becsületkódexükről. Íratlan kimondatlan szabályrendszer volt. Csak tanúsítani, megtestesíteni lehetett. A becsület és lovagiasság hadi etikai kódexe volt.
Amikor Franz megérkezett a sivatagba, úgy érezte, hogy ezek a történetek csak az öreg veteránok furcsa ideái. De ott, a homok fölött másként gondolta.”
Miután megtapasztalta Afrika égető hőségét és a hideg éjszakai széllökéseket, az embertelen körülményeket, amelyek között a pilóták kénytelenek voltak élni, és ahonnan a szabadulás lehetőségét a sebesülés, a halál vagy az idő jelentette, harcolt Szicíliában, Ausztriában, majd otthon Németországban. Azon pilóták közé tartozott, akik bár tudták, hogy a háború elveszett, az utolsó pillanatig kitartottak, és a körülményektől függetlenül tették a dolgukat: védték Németország légterét és a városok lakosságát a szövetségesek bombázóival szemben.
„Az ötös kötelék északkelet felé vette az irányt; alacsonyan repültek, hogy megfelelő sebességen emelkedhessenek fel. Körülöttük üres volt az égbolt. Franznak eszébe jutott, hogy Steinhoffnak valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta: „Mi vagyunk a légierő.” A sugárhajtású gép plexiüveg pilótafülke-fedelén át Bajorországot látta maga körül. A vidék ragyogott; elolvadt már a hó, előbukkantak a tavaszi zöld legelők. Arra gondolt: Ilyen ronda háborút még nem vívtak ennél gyönyörűbb vidéken.”
Franz személyén keresztül bepillantást nyerünk a Luftwaffe működésébe, a pilóták kiképzésébe, életébe és körülményeikbe. Számtalan légi csatának vagyunk tanúi, veszteségnek, vereségnek és győzelemnek. Elkísérjük szereplőinket azon kevés alkalmakra is, amikor egy kis szórakozást engedhettek meg maguknak, randizást és kikapcsolódást, hogyha rövid időre is, de elfelejtsék azt, ami a levegőben várt rájuk. Bátorságuk elkápráztató, ahogy nap, mint nap szembenéztek a halállal, ahogy a háború vége felé a gyengén megkonstruált gépekkel is képesek voltak felszállni, amelyek bármely pillanatban végzetesen meghibásodhattak, és akkor már nem egy szövetséges pilóta jelentette a legnagyobb gondot. A szerző emberközelbe hozza Franz bajtársait, barátait, akiket egyáltalán nem nehéz megkedvelni, megismerjük az álmaikat és a vágyaikat, beszélnek a családjukról, jövőbeni terveikről. Nehéz úgy olvasni róluk, hogy a következő oldalakon bármelyikük halálhírével találkozhatunk. És a legtöbben soha nem tértek haza szeretteikhez.
Sok mindent tanult Franz a mentorától, de talán leginkább azt, hogy mit jelent embernek maradni, az embertelen körülmények között is.
„– A túlélési ösztön az embert arra készteti, hogy piszkos módszerekkel harcoljon – mondta Rödel, megszorítva összegyűrt bőrkesztyűjét. – Vedd figyelmeztetésnek, amit most mondok. Itt a becsület mindennél fontosabb.
Franz vállat vont; nem igazán tudta, mit akar Rödel mondani ezzel a beszélgetéssel.
– Mit csinálsz, például akkor, Stigler, ha azt látod, hogy az ellenség ejtőernyőn ereszkedik alá.
– Azt hiszem, idáig még sosem jutottam gondolatban – felelte Franz.
– Ha csak egyszer is meglátom, hogy ejtőernyős embert lelősz, én magam lőlek le.
Ez fájt.
– Nem az ellenség, hanem magad miatt kell követni a háború játékszabályait. Azért tartod be a szabályokat, hogy megőrizd az emberségedet – mondta Rödel, és mondanivalóját nyomatékosítandó, kesztyűjével a tenyerébe csapott.”
Hihetetlen, hogy annak ellenére, hogy hányszor lőttek le a gépét, zuhant le szárazföldre és tengerbe, hány barátját veszítette el, Franz mégis túlélte a háborút. Sokszor csak hajszálon múlott az élete, volt hogy naponta többször is kénytelen volt felszállni, a háború évei alatt több száz bevetésen vett részt, még sem gondolta soha, hogy meghátrál. Erősen vallásos családban nőtt fel, minden bevetésen ott volt a rózsafüzére a kezében. A háború végére a valamikor fekete gyöngyök halvány lilára koptak a sok forgatástól.
„Ömlött róla a veríték, és átkozta magát, hogy ilyen ostoba volt. És ugyanazzal a gondolattal megköszönte Istennek, hogy vele repült. Oktatói nem említették, hogy a 262-essel nem szabad zuhanórepülésbe fordulni. Mert nem volt senki, aki túlélte volna, hogy figyelmeztessen erre. Franz tudta, hogy abból a zuhanórepülésből nem egyedül jött ki. Valami megtörte a gonosz varázst, és ez az eső hatalmasabb volt az ő izomerejénél.”
Bár Charlie Brownnak csak mellékszerep jutott, de így is sok mindent megtudunk róla, családjáról, barátairól. Néhány fejezeten keresztül követjük a nyugat-virginiai farmerfiú útját, elmeséli, hogy mi vitte rá arra, hogy belépjen a légierőhöz, és lett bombázópilóta belőle. Amikor az európai hadszíntérre vezényelték alig volt húsz éves, és a 379. bombázóezred tagjaként csupán a második németországi bevetésén vett részt, amikor az ominózus találkozásra sor került. Annak ellenére, hogy már voltak előzetes információim a találkozás kimenetelét illetően, ez volt a könyv legemlékezetesebb része. Faltam az oldalakat és együtt izgultam a legénységgel, ott álltam mellettük a megrongálódott gépen, a sebesült pilóták társaságában, akik számára csak halványan pislákolt a remény, hogy sikerül épségben visszajutni az angliai légibázisra. Az ember ilyenkor elgondolkozik, hogy a szerencse, a gondviselés, vagy a pilóta eltökéltsége és hite volt az, ami a levegőbe tartotta ezt a repülő roncsot.
Akárcsak Franz Charlie is vallásos volt, és soha nem repült a Bibliája nélkül.
„Ahogy a gép berregve melegedett, Charlie némán imádkozott, vagy ahogy ő szokta mondogatni: „rövid megbeszélést tartott a harmadpilótával.” A mentőfelszerelés és az ejtőernyő hevederei alatt megtapogatta bőrdzsekije zsebét; megbizonyosodott arról, hogy a Bibliája még ott van. Charlie metodista volt, és ahogy az iskolából sem hiányzott soha egy napot sem, úgy a vasárnapi istentiszteleteken is mindig ott volt.
- Isten a mi oldalunkon áll, ugye Pinky? – kérdezte Charlie.
- Remélem – felelte Pinky.”
Charlie és kilenctagú legénységének a története hihetetlen és megrázó. Bátorságuk, és társaik iránti lojalitásuk elképesztő, hogy akár életük árán is, de készek voltak kitartani egymás mellett, és közösen szembenézni egy esetleges szörnyű véggel.
Charlie révén az angliai légibázisokon állomásozó bombázópilóták életéből is ízelítőt kapunk, ami valóságos rémálom volt. Naponta veszítették el bajtársaikat, arra tértek vissza a körletükbe, hogy egyik másik barátjuk holmijának csak a hűlt helyét találták, és sokszor már más feküdt a priccsen, mint akit reggel otthagytak. Kénytelenek voltak az angol ködben felszállni rossz látási viszonyok mellett, átrepülni társaik repülőinek égő roncsai között, elviselni a légvédelmi ágyút tüzét, miközben vadászgépek próbálták megakadályozni, hogy terhükkel célba érjenek.
Elítélhetjük azokat, akik egy ideológia nevében milliókat küldtek a halálba, megérthetjük azokat, aki milliók életét áldozták fel, hogy megállítsák eme ideológia terjedését, hogy az emberek ellenségként tekintettek egymásra, de a veszteség és a fájdalom érzése minden oldal számára ugyanazt jelentette.
Ahogy maga a szerző is bevallotta, míg meg nem ismerkedett Franz Stiglerrel meggyőződéssel hitte, hogy minden német náci volt. Előítéletei miatt soha egyetlen interjút sem készített a nyugalmazott német vadászpilótákkal, akikkel a különböző légi parádékon találkozott, soha nem kérdezte meg tőlük, hogy ők mit láttak és mit csináltak. Amikor hallotta, hogy amerikai veterán pilóták milyen tisztelettel emlegették ellenfeleiket, a német pilótákat, elgondolkodott, de Charlie és Franz története kellett ahhoz, hogy levetkőzze korábbi előítéleteit.
„– A túlélési ösztön az embert arra készteti, hogy piszkos módszerekkel harcoljon – mondta Rödel, megszorítva összegyűrt bőrkesztyűjét. – Vedd figyelmeztetésnek, amit most mondok. Itt a becsület mindennél fontosabb.
Franz vállat vont; nem igazán tudta, mit akar Rödel mondani ezzel a beszélgetéssel.
– Mit csinálsz, például akkor, Stigler, ha azt látod, hogy az ellenség ejtőernyőn ereszkedik alá.
– Azt hiszem, idáig még sosem jutottam gondolatban – felelte Franz.
– Ha csak egyszer is meglátom, hogy ejtőernyős embert lelősz, én magam lőlek le.
Ez fájt.
– Nem az ellenség, hanem magad miatt kell követni a háború játékszabályait. Azért tartod be a szabályokat, hogy megőrizd az emberségedet – mondta Rödel, és mondanivalóját nyomatékosítandó, kesztyűjével a tenyerébe csapott.”
Hihetetlen, hogy annak ellenére, hogy hányszor lőttek le a gépét, zuhant le szárazföldre és tengerbe, hány barátját veszítette el, Franz mégis túlélte a háborút. Sokszor csak hajszálon múlott az élete, volt hogy naponta többször is kénytelen volt felszállni, a háború évei alatt több száz bevetésen vett részt, még sem gondolta soha, hogy meghátrál. Erősen vallásos családban nőtt fel, minden bevetésen ott volt a rózsafüzére a kezében. A háború végére a valamikor fekete gyöngyök halvány lilára koptak a sok forgatástól.
„Ömlött róla a veríték, és átkozta magát, hogy ilyen ostoba volt. És ugyanazzal a gondolattal megköszönte Istennek, hogy vele repült. Oktatói nem említették, hogy a 262-essel nem szabad zuhanórepülésbe fordulni. Mert nem volt senki, aki túlélte volna, hogy figyelmeztessen erre. Franz tudta, hogy abból a zuhanórepülésből nem egyedül jött ki. Valami megtörte a gonosz varázst, és ez az eső hatalmasabb volt az ő izomerejénél.”
Bár Charlie Brownnak csak mellékszerep jutott, de így is sok mindent megtudunk róla, családjáról, barátairól. Néhány fejezeten keresztül követjük a nyugat-virginiai farmerfiú útját, elmeséli, hogy mi vitte rá arra, hogy belépjen a légierőhöz, és lett bombázópilóta belőle. Amikor az európai hadszíntérre vezényelték alig volt húsz éves, és a 379. bombázóezred tagjaként csupán a második németországi bevetésén vett részt, amikor az ominózus találkozásra sor került. Annak ellenére, hogy már voltak előzetes információim a találkozás kimenetelét illetően, ez volt a könyv legemlékezetesebb része. Faltam az oldalakat és együtt izgultam a legénységgel, ott álltam mellettük a megrongálódott gépen, a sebesült pilóták társaságában, akik számára csak halványan pislákolt a remény, hogy sikerül épségben visszajutni az angliai légibázisra. Az ember ilyenkor elgondolkozik, hogy a szerencse, a gondviselés, vagy a pilóta eltökéltsége és hite volt az, ami a levegőbe tartotta ezt a repülő roncsot.
 |
| John D. Shaw festménye Charlie és Franz találkozásáról |
Akárcsak Franz Charlie is vallásos volt, és soha nem repült a Bibliája nélkül.
„Ahogy a gép berregve melegedett, Charlie némán imádkozott, vagy ahogy ő szokta mondogatni: „rövid megbeszélést tartott a harmadpilótával.” A mentőfelszerelés és az ejtőernyő hevederei alatt megtapogatta bőrdzsekije zsebét; megbizonyosodott arról, hogy a Bibliája még ott van. Charlie metodista volt, és ahogy az iskolából sem hiányzott soha egy napot sem, úgy a vasárnapi istentiszteleteken is mindig ott volt.
- Isten a mi oldalunkon áll, ugye Pinky? – kérdezte Charlie.
- Remélem – felelte Pinky.”
Charlie és kilenctagú legénységének a története hihetetlen és megrázó. Bátorságuk, és társaik iránti lojalitásuk elképesztő, hogy akár életük árán is, de készek voltak kitartani egymás mellett, és közösen szembenézni egy esetleges szörnyű véggel.
Charlie révén az angliai légibázisokon állomásozó bombázópilóták életéből is ízelítőt kapunk, ami valóságos rémálom volt. Naponta veszítették el bajtársaikat, arra tértek vissza a körletükbe, hogy egyik másik barátjuk holmijának csak a hűlt helyét találták, és sokszor már más feküdt a priccsen, mint akit reggel otthagytak. Kénytelenek voltak az angol ködben felszállni rossz látási viszonyok mellett, átrepülni társaik repülőinek égő roncsai között, elviselni a légvédelmi ágyút tüzét, miközben vadászgépek próbálták megakadályozni, hogy terhükkel célba érjenek.
Elítélhetjük azokat, akik egy ideológia nevében milliókat küldtek a halálba, megérthetjük azokat, aki milliók életét áldozták fel, hogy megállítsák eme ideológia terjedését, hogy az emberek ellenségként tekintettek egymásra, de a veszteség és a fájdalom érzése minden oldal számára ugyanazt jelentette.
Ahogy maga a szerző is bevallotta, míg meg nem ismerkedett Franz Stiglerrel meggyőződéssel hitte, hogy minden német náci volt. Előítéletei miatt soha egyetlen interjút sem készített a nyugalmazott német vadászpilótákkal, akikkel a különböző légi parádékon találkozott, soha nem kérdezte meg tőlük, hogy ők mit láttak és mit csináltak. Amikor hallotta, hogy amerikai veterán pilóták milyen tisztelettel emlegették ellenfeleiket, a német pilótákat, elgondolkodott, de Charlie és Franz története kellett ahhoz, hogy levetkőzze korábbi előítéleteit.
Megtanították neki, hogy nem mindenki volt náci, sőt a vadászpilóták nagy része soha nem is volt a Párt tagja (ahogy Franz sem). Sokan elítélték és ellenezték Hitler politikáját, és egyet értettek azokkal, akik Stauffenberg ezredessel merényletet hajtottak végre a diktátor ellen. Azt is felismerték, hogy a hatalmon lévők mely döntései vezettek oda, hogy Németország elveszítette a háborút, és eljutottak arra a pontra, amikor nem a Birodalomért, hanem a fivéreikért harcoltak. A legtöbbjük csak a háború végén szembesült az SS és a vezetőség ’tevékenységével’, a koncentrációs táborokban elkövetett borzalmakkal, és ők is ugyanúgy tartottak a Gestapo embereitől, mint bárki más.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki helyesen cselekedett, hogy mindenki számára egyformán volt fontos az ellenfél tisztelete. A háború eleve rossz, értelmetlen, és aki ilyen körülmények között is megpróbált emberséges maradni, az megérdemli az elismerésünket.
A könyv végén néhány fekete-fehér fénykép alapján megismerkedhetünk ennek a történetnek a szereplőivel, ahogy az egyes repülőgéptípusokat is szemügyre vehetjük. A könyv nem mentes a technikai leírásoktól sem, de a szerző nem esik túlzásokba, sőt, ezek segítenek elképzelni, hogy milyen körülmények között repültek eme bátor emberek. Aki nálam otthonosabb a technika területén biztosan jobban értékelni tudja majd ezeket az információkat.
 |
| Adam Makos egy B-17-es pilótafülkéjében |
A képek a ValorStudios oldaláról származnak. Akit érdekel, barangolhat a weboldal tartalmai között, a történethez fűződő képek, sőt videók is megtekinthetők.
Az idézetek a kötet különböző fejezeteiből származnak.
A kötetet köszönöm a Maxim Könyvkiadónak!
A mű eredeti címe: A Higher Call
Szerző: Adam Makos, Larry Alexander
Fordító: Bozai Ágota
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 470 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése