Mivel a korábbi posztom eléggé hosszúra sikeredett, arra gondoltam, hogy a tavalyi év kedvenceinek egy új posztot szentelek. A közel ötven kötet, amit elolvastam nem olyan sok, de ez most megkönnyítette a választást, bár néhány regényről gondolkodás nélkül tudtam, hogy itt a helye. Meglepően nem azok a könyvek kerültek ide, amelyekhez úgy álltam hozzá, hogy őket feltétlenül el kell olvassam, hanem többnyire olyanok, amelyek véletlenül kerültek az utamba. Egy tízes listába szedtem őket, és olyanok is bekerültek, amelyekről idő/kedvhiány miatt nem született bejegyzés. Talán valamikor hosszabban is olvashattok róluk, egyelőre azonban csak néhány mondat erejéig. A felsorolás nem rangsor, mindenik másmilyen élményt jelentett, más érzelmeket csaltak ki belőle, más hangulatban olvastam őket, és eléggé különböző időszakokban.
Andrei Makine: Ki szerette a cárnőt?
Ez volt az első véletlenszerű könyv, megláttam és kedvet kaptam hozzá. Majd egy éve olvastam, és a mai napig emlékszem, hogy mennyire tetszett. A regényben szembe jön velünk egy szeletke történelem, ami sokunk számára ismerős lehet. Felvonulnak álmok, vágyak, hétköznapi emberek, sorsok, remény és reménytelenség, megkapott és elvesztett lehetőségek, de végigjárjuk önmagunk keresésének az útját is, a szovjet birodalom végnapjaiban, majd az új Oroszország megváltozott világában, miközben II. Katalin cárnő életébe és birodalmába teszünk néha valóságos, néha álomszerű utazásokat. Itt írtam róla.
Jennifer Johnson: Messzire még Babilon?
Régi szerzemény volt a nyár ezen olvasmánya. Kellemes visszaemlékezni az árnyékos teraszon töltött órákra, amikor magával ragadott Alec és Jerry története. Regény a barátságról, hűségről, családról, a szülőföld szeretetéről, beteljesült és elbukott álmokról, a háború mocskos pokláról, eszmékről, amelyek meghatározzák lényünket és viselkedésünket. Számomra a történet egyszerűségéért a nyelvezet szépsége módfelett kárpótolt, és tett emlékezetessé minden egyes sort. Itt írtam róla.
David Benioff: Tolvajok tele
És még egy háborús történet, a harmadik a listában, és ugyanolyan emlékezetes. Hónapokig halogattam az olvasását, de amikor végre kézbe vettem majdnem egy huzamban olvastam végig. Másképp hatott rám, mint Hrabal vagy Johnson regénye, talán egy árnyalatnyival tovább is velem maradt, mint a korábbi kettő, és azt hiszem, hogy ez elsősorban a szereplők miatt volt. Lev és Kolja személyében Benioffnak igazán felejthetetlen és szerethető karaktereket sikerült éltre hívni. Abszurd, ironikus, a maga tragikus módján a humort sem nélkülöző történet, a háború borzalmairól, az élet szeretetéről, a barátság megtartó erejéről, a felnőtté válásról, a reményről. Itt írtam róla.
Andy Weir: A marsi
Az év egyik leghumorosabb könyve volt számomra Andy Weir regénye. Az első oldaltól kezdve magával ragadott, szerettem volna meghosszabbítani az élményt, ugyanakkor faltam a sorokat, imádtam elveszett lenni a kietlen Marson (persze úgy könnyű volt, ha bármelyik pillanatba visszatérhettem otthonom kényelmébe). A hős, Mark Watney, ahogy megszólalt kilóra megvett magának, még akkor is szerettem, amikor nem igazán értettem, hogy miről hablatyol, de ez sem számított. Szurkoltam neki a túlélésért folytatott harcában, irigyeltem az optimizmusát, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is képes volt előre tekinteni (bár fele annyi optimizmussal rendelkeznék, mint ő), és vele örültem a sikereinek. Itt írtam róla.
Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj
Az év második sci-fije is bekerült a kedvencek közé, annak ellenére, hogy nagyon nehezen sikerült ráhangolódni a történetre (sokszor szerettem volna falhoz csapni), megszokni azt a furcsa világot, amit Rajaniemi megálmodott, a még furcsább és hol idegesítő, hol magával ragadó főszereplőt, de akinek a kalandjai egy ponton túl már letehetetlenek voltak. Itt írtam róla.
A következő kedvencekről nem született bejegyzés (igyekszem pótolni az elmaradásokat), de ettől függetlenül jó szívvel ajánlom őket, ha valaki szereti a magányos, igazságosztó farkasokat, mint amilyen Jack Reacher, Jane Austen személyét vagy/és műveit, és kíváncsi miképpen boldogul az írónő a bűntények megoldásában, vagy esetleg hírhedt hercegek és talpraesett papkisasszonyok románcát élné át.
Lee Child: Összeesküvés
A regény egyértelműen a jobbra sikeredett Reacher-történetek közé tartozik, (itt olvashattok bővebben a sorozatról, ha még nem ismeritek), annak ellenére, hogy híján vagyunk az akciódús jeleneteknek. Azonban a történet csavaros, végig izgalomban tart, mert akárcsak Reacher mi is a sötétben tapogatózunk, hogy mi lesz ennek a vége. Poszt érkezik.
Lee Child: Nincs visszaút
Úgy tűnik, hogy Lee Child igencsak elemében volt, mert a Nincs visszaút az Összeesküvésnél is jobban tetszett. Minden benne van, ami oly élvezetessé és izgalmassá teszi ezeket a regényeket. Reacher ez alkalommal majdhogynem felülmúlja önmagát, mert miközben megkísértik a múlt árnyai, minden tapasztalatára és leleményességére szüksége van, hogy kikecmeregjen az igazságszolgáltatás kelepcéjéből, és tisztázza magát. Poszt érkezik.
Stephanie Barron: Egy boszorkány portréja (Jane Austen nyomoz 3.)
Minden alkalommal, amikor befejezem Jane Austen egy-egy újabb nyomozását, szeretnék nyúlni már a következőért. Ugyanolyan magával ragadó volt, mint a korábbiak (itt olvashattok róluk), de ebben a színház és a művészet világa keveredik Bath társadalmi életével. Van benne gyilkosság, zsarolás, természetesen szerelmi szál, őszinte baráti érzelmek, és bizony ismét szükség van Jane éles látására és eltökéltségére, hogy az ügy végére járjon. Jöhet a folytatás…
Amanda Quick: Becsület
Bár Amanda Quick regénye újraolvasás volt, de ez az az könyv, amelyet bármikor képes vagyok elolvasni, és hiába ismerem töviről hegyire a történetet, minden alkalommal ugyanolyan jól szórakozok, képes felvidítani, egyik örök kedvenc, úgy az írónő könyvei, mint a sok-sok elolvasott történelmi romantikus történet között. Aki a műfaj rajongója, annak el kell olvasni, mert humoros, kalandos, ármánnyal, nyomozással, eltemetett titkokkal és sebekkel, és ’szépséghibás’ főszereplőkkel, ami csak még szerethetőbbé teszik őket. Majd igyekszem bővebben is írni róla.
Ahhoz, hogy valami kedvenccé váljon, azt hiszem nem kifejezetten egy tökéletes könyvnek kell lennie (ilyen szerintem nincs is). Lehet egy középszerű történet, középszerű hősökkel, mert ami igazán fontos az az első és az utolsó pillanat. Amikor a történet beszippantott és amikor utunkra engedett, és az érzelmek, amik ezekben a pillanatokban fogva tartottak. A megtett 'távolság' valamilyen módon hatással volt ránk, a hangulatunkra, a gondolkodásunkra, vagy akár az életünkre, és ez megmarad bennünk. Társulhat pozitív vagy negatív érzelem az élmény mellé, de mindenképpen sokkal emlékezetesebb marad, mint amit a korábbi vagy későbbi olvasmányaink nyújtottak. Ha nem a megfelelő pillanatban találunk egymásra talán félretesszük, egy kézlegyintéssel elintézzük, vagy elmegyünk mellette, és más könyv foglalja le a gondolatainkat, de ha tökéletes a 'csillagok állása' abszolút kedvencünkké avathatjuk. Nálam ez a pillanat A marsi olvasásakor következett be, így ő lett a tavalyi év abszolút kedvence.
Ez volt az első véletlenszerű könyv, megláttam és kedvet kaptam hozzá. Majd egy éve olvastam, és a mai napig emlékszem, hogy mennyire tetszett. A regényben szembe jön velünk egy szeletke történelem, ami sokunk számára ismerős lehet. Felvonulnak álmok, vágyak, hétköznapi emberek, sorsok, remény és reménytelenség, megkapott és elvesztett lehetőségek, de végigjárjuk önmagunk keresésének az útját is, a szovjet birodalom végnapjaiban, majd az új Oroszország megváltozott világában, miközben II. Katalin cárnő életébe és birodalmába teszünk néha valóságos, néha álomszerű utazásokat. Itt írtam róla.
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
A második Hrabal regényem, és nem kevésbé tetszett, mint a Sörgyári capriccio. Egy cseh kisváros vasútállomásán játszódó kisregény rövidsége ellenére testközelbe hozza a második világháború borzalmait, holott a frontvonal közelében sem járunk. Emlékezetes alakjai sokáig kísértenek, elgondolkodhatunk a sorsukon, a jellemükön. Megrázó történet, tele rejtett mondanivalóval, nem nélkülözve a Hrabalra oly jellemző humort és iróniát, a hőssé válás felemelő és megrázó élménye. Itt írtam róla. Régi szerzemény volt a nyár ezen olvasmánya. Kellemes visszaemlékezni az árnyékos teraszon töltött órákra, amikor magával ragadott Alec és Jerry története. Regény a barátságról, hűségről, családról, a szülőföld szeretetéről, beteljesült és elbukott álmokról, a háború mocskos pokláról, eszmékről, amelyek meghatározzák lényünket és viselkedésünket. Számomra a történet egyszerűségéért a nyelvezet szépsége módfelett kárpótolt, és tett emlékezetessé minden egyes sort. Itt írtam róla.
David Benioff: Tolvajok teleAz év egyik leghumorosabb könyve volt számomra Andy Weir regénye. Az első oldaltól kezdve magával ragadott, szerettem volna meghosszabbítani az élményt, ugyanakkor faltam a sorokat, imádtam elveszett lenni a kietlen Marson (persze úgy könnyű volt, ha bármelyik pillanatba visszatérhettem otthonom kényelmébe). A hős, Mark Watney, ahogy megszólalt kilóra megvett magának, még akkor is szerettem, amikor nem igazán értettem, hogy miről hablatyol, de ez sem számított. Szurkoltam neki a túlélésért folytatott harcában, irigyeltem az optimizmusát, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is képes volt előre tekinteni (bár fele annyi optimizmussal rendelkeznék, mint ő), és vele örültem a sikereinek. Itt írtam róla.
Az év második sci-fije is bekerült a kedvencek közé, annak ellenére, hogy nagyon nehezen sikerült ráhangolódni a történetre (sokszor szerettem volna falhoz csapni), megszokni azt a furcsa világot, amit Rajaniemi megálmodott, a még furcsább és hol idegesítő, hol magával ragadó főszereplőt, de akinek a kalandjai egy ponton túl már letehetetlenek voltak. Itt írtam róla.
A következő kedvencekről nem született bejegyzés (igyekszem pótolni az elmaradásokat), de ettől függetlenül jó szívvel ajánlom őket, ha valaki szereti a magányos, igazságosztó farkasokat, mint amilyen Jack Reacher, Jane Austen személyét vagy/és műveit, és kíváncsi miképpen boldogul az írónő a bűntények megoldásában, vagy esetleg hírhedt hercegek és talpraesett papkisasszonyok románcát élné át.
A regény egyértelműen a jobbra sikeredett Reacher-történetek közé tartozik, (itt olvashattok bővebben a sorozatról, ha még nem ismeritek), annak ellenére, hogy híján vagyunk az akciódús jeleneteknek. Azonban a történet csavaros, végig izgalomban tart, mert akárcsak Reacher mi is a sötétben tapogatózunk, hogy mi lesz ennek a vége. Poszt érkezik.
Úgy tűnik, hogy Lee Child igencsak elemében volt, mert a Nincs visszaút az Összeesküvésnél is jobban tetszett. Minden benne van, ami oly élvezetessé és izgalmassá teszi ezeket a regényeket. Reacher ez alkalommal majdhogynem felülmúlja önmagát, mert miközben megkísértik a múlt árnyai, minden tapasztalatára és leleményességére szüksége van, hogy kikecmeregjen az igazságszolgáltatás kelepcéjéből, és tisztázza magát. Poszt érkezik.
Minden alkalommal, amikor befejezem Jane Austen egy-egy újabb nyomozását, szeretnék nyúlni már a következőért. Ugyanolyan magával ragadó volt, mint a korábbiak (itt olvashattok róluk), de ebben a színház és a művészet világa keveredik Bath társadalmi életével. Van benne gyilkosság, zsarolás, természetesen szerelmi szál, őszinte baráti érzelmek, és bizony ismét szükség van Jane éles látására és eltökéltségére, hogy az ügy végére járjon. Jöhet a folytatás…
Bár Amanda Quick regénye újraolvasás volt, de ez az az könyv, amelyet bármikor képes vagyok elolvasni, és hiába ismerem töviről hegyire a történetet, minden alkalommal ugyanolyan jól szórakozok, képes felvidítani, egyik örök kedvenc, úgy az írónő könyvei, mint a sok-sok elolvasott történelmi romantikus történet között. Aki a műfaj rajongója, annak el kell olvasni, mert humoros, kalandos, ármánnyal, nyomozással, eltemetett titkokkal és sebekkel, és ’szépséghibás’ főszereplőkkel, ami csak még szerethetőbbé teszik őket. Majd igyekszem bővebben is írni róla.
Ahhoz, hogy valami kedvenccé váljon, azt hiszem nem kifejezetten egy tökéletes könyvnek kell lennie (ilyen szerintem nincs is). Lehet egy középszerű történet, középszerű hősökkel, mert ami igazán fontos az az első és az utolsó pillanat. Amikor a történet beszippantott és amikor utunkra engedett, és az érzelmek, amik ezekben a pillanatokban fogva tartottak. A megtett 'távolság' valamilyen módon hatással volt ránk, a hangulatunkra, a gondolkodásunkra, vagy akár az életünkre, és ez megmarad bennünk. Társulhat pozitív vagy negatív érzelem az élmény mellé, de mindenképpen sokkal emlékezetesebb marad, mint amit a korábbi vagy későbbi olvasmányaink nyújtottak. Ha nem a megfelelő pillanatban találunk egymásra talán félretesszük, egy kézlegyintéssel elintézzük, vagy elmegyünk mellette, és más könyv foglalja le a gondolatainkat, de ha tökéletes a 'csillagok állása' abszolút kedvencünkké avathatjuk. Nálam ez a pillanat A marsi olvasásakor következett be, így ő lett a tavalyi év abszolút kedvence.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése