Maigret és a beharangozott gyilkosság volt az ötödik Georges Simenon regény, amelyet idén elolvastam. Volt egy januárban, egy februárban és kettő áprilisban. Mivel csak halogattam a posztok megírását, úgy döntöttem, hogy egy közös posztot szentelek majd nekik, de egyelőre az csak félig született meg, így a legújabb Simenon élményem beelőzi őket. Tetszik ez a kék borító, csodálatosra sikeredett, és lehet, hogy elsőre kissé furcsának tűnik, de a regény végére abszolút értelmet nyer, sőt nagyon is sokatmondó. Azt vártam, hogy a regény is kellően magával ragad, de most egy kissé csalódott vagyok, mert az elolvasott öt regény közül ez tetszett a legkevésbé. Nem találom az okát, mert a történet csavaros, fordulatos, tele érdekes és emlékezetes figurákkal, több szálon futó nyomozással, és egy kitartó Maigretvel, aki nem adja fel, míg minden darab a helyére nem kerül. Csak arra tudok gondolni, hogy nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy kézbe vegyem, és ezért nem sikerült teljes mértékben ráhangolódnom.
A regénynek már az eleje sem kifejezetten szokványos, hiszen azzal indít, hogy Maigret semmit sem bízva a véletlenre, és kockáztatva a nevetségessé válás lehetőségét, már azelőtt ellenőrzést kér, hogy egy bűntény megtörtént volna. A magyarázat egy furcsa levél, amely egy lelkiismeretes kishivatalnok jóvoltából kerül a rendőrség kezébe, és amelyben a következő olvasható:
A regénynek már az eleje sem kifejezetten szokványos, hiszen azzal indít, hogy Maigret semmit sem bízva a véletlenre, és kockáztatva a nevetségessé válás lehetőségét, már azelőtt ellenőrzést kér, hogy egy bűntény megtörtént volna. A magyarázat egy furcsa levél, amely egy lelkiismeretes kishivatalnok jóvoltából kerül a rendőrség kezébe, és amelyben a következő olvasható:
Holnap, délután ötkor megölöm a jósnőt.
Picpus
Mondanom sem kell, hogy az adott napon a felügyelő tűkön ülve nézi az órát, és életében először azt kívánja, bárcsak megtörténne egy előre beharangozott gyilkosság, ellenkező esetben számíthat arra, hogy hónapokig gúnyos vigyorok és szellemes tréfák célpontja lesz. Ilyen kilátásokkal a jövőjére nézve igencsak fellélegzik, amikor riasztást kapnak: gyilkosság történt és az áldozat egy jósnő. A levél és a hivatalnok nem tévedett, úgyhogy munkához láthat, hogy kiderítse ki volt a meggyilkolt jósnő és kinek állt az útjában.
Az eleve furcsán indult esetet még érthetetlenebbé és rejtélyesebbé teszi, hogy a bűntény helyszínén a bezárt konyhában egy idős férfira bukkannak, aki nem hajlandó ottlétére semmiféle magyarázatot sem adni. A sokat látott és tapasztalt Maigret akárhogy csűri csavarja a dolgokat képtelen használható információt kicsikarni a férfiből, nem beszélve annak gyanakvó családjáról, akik majdhogynem ellenségesen tekintenek rá. Marad a saját megérzése, a hosszú évek tapasztalata, emberismerete és jó megfigyelőképessége, hogy egy valamiféle elméletet felállítson, ami segít fényt deríteni a nem mindennapi esetre.
Szimata azt súgja, hogy az előtte feltáruló kép nem éppen az aminek látszik, van benne valami oda nem illő, valami megrendezett, mintha mindenki többet tudna, mint amit hajlandó elárulni. Mi köze lehet egy jósnőnek, egy nagypolgári családnak, egy vidéki szálloda tulajdonosának, egy életunt, de lelkiismeretes kishivatalnoknak és egy nyugdíjas úriembernek egymáshoz? És kicsoda Picpus, no meg egy zöld kabriót vezető titokzatos férfi? Kérdések tömkelege, de válasz annál kevesebb. Maigret és kis csapat így aztán beleveti magát a nyomozásba, megfigyel, követ, lehallgat, kikérdez. Miközben a nyár végi kánikulában pohárszámra fogynak a jéghideg sörök az ügy csak nem akar előrehaladni, annak ellenére, hogy a nyomozás több szálon is folyik. Ami azonban meglepő, hogy látszólag semmi közük egymáshoz.
Maigret frusztrálja, hogy nem sikerül közel férkőznie a feltételezett gyanúsítotthoz, nem talál semmilyen fogást rajta, ahogy arra is képtelen rájönni, hogy mit rejteget a férfi családja. Még vidékre is hajlandó leutazni, hogy valamiféle megvilágosodásra szert tegyen. És ha nem lenne elég baja, a vizsgálóbíró is megnehezíti az életét, amikor önhatalmúlag beleszól a nyomozásba, mert attól fél, hogy az ügy kifogott a felügyelőn.
Nos, ha ezt gondolja, akkor nem tudja, hogy őt bizony nem ilyen fából faragták. Ha már szagot fogott, kitartó, mint egy buldog. Nem nyugszik, míg minden kérdésre meg nem leli a választ. Tudja, hogyha megtalálja az egyes szálakat összekötő kapcsot, akkor nyert ügye van. Így azt teszi, amihez a legjobban ért; elmélkedik, gondolkodik, beszélget... és nem eredménytelenül.
Az, hogy nálam nem lett teljesen nyerő ez a regény senkit ne riasszon el, mert érdemes elolvasni, sőt egy Maigret rajongónak el is kell olvasni. Ez alkalommal a felügyelő szinte a semmiből építi fel lépésről lépésre az elméletét, és az csak természetes, hogy mindenki más előtt, ugyancsak ő lesz az, akinek sikerül a titokzatos, fellelhetetlen Picpus kilétét is megfejteni. Mindezek mellett a regény az igazságérzékünket sem hagyja érintetlenül, és jó példát mutat az emberi butaság mérhetetlen sokszínűségéből.
Annak ellenére, hogy sok Maigret történetet olvastam már, még közel sem járok a végükhöz. Sőt a könyvespolcon fellelhető gyűjtemény sem teljes, így az olvasás mellett a gyűjtögetést is folytatom. A hó elején beszerzett köteteim mellé a legújabb megjelenést is beszereztem, ami nem más, mint a Maigret és a víg kompánia, szóval lesz miből válogatnom, amikor majd kedvet érzek egy kis pipázgatáshoz. A születendőben lévő közös posztban a Magiret és a varázslatos sziget, A Majestic pincéi, Maigret és a lusta betörő valamint Maigret fél kötetekről olvashattok majd.
Az eleve furcsán indult esetet még érthetetlenebbé és rejtélyesebbé teszi, hogy a bűntény helyszínén a bezárt konyhában egy idős férfira bukkannak, aki nem hajlandó ottlétére semmiféle magyarázatot sem adni. A sokat látott és tapasztalt Maigret akárhogy csűri csavarja a dolgokat képtelen használható információt kicsikarni a férfiből, nem beszélve annak gyanakvó családjáról, akik majdhogynem ellenségesen tekintenek rá. Marad a saját megérzése, a hosszú évek tapasztalata, emberismerete és jó megfigyelőképessége, hogy egy valamiféle elméletet felállítson, ami segít fényt deríteni a nem mindennapi esetre.
Szimata azt súgja, hogy az előtte feltáruló kép nem éppen az aminek látszik, van benne valami oda nem illő, valami megrendezett, mintha mindenki többet tudna, mint amit hajlandó elárulni. Mi köze lehet egy jósnőnek, egy nagypolgári családnak, egy vidéki szálloda tulajdonosának, egy életunt, de lelkiismeretes kishivatalnoknak és egy nyugdíjas úriembernek egymáshoz? És kicsoda Picpus, no meg egy zöld kabriót vezető titokzatos férfi? Kérdések tömkelege, de válasz annál kevesebb. Maigret és kis csapat így aztán beleveti magát a nyomozásba, megfigyel, követ, lehallgat, kikérdez. Miközben a nyár végi kánikulában pohárszámra fogynak a jéghideg sörök az ügy csak nem akar előrehaladni, annak ellenére, hogy a nyomozás több szálon is folyik. Ami azonban meglepő, hogy látszólag semmi közük egymáshoz.
Maigret frusztrálja, hogy nem sikerül közel férkőznie a feltételezett gyanúsítotthoz, nem talál semmilyen fogást rajta, ahogy arra is képtelen rájönni, hogy mit rejteget a férfi családja. Még vidékre is hajlandó leutazni, hogy valamiféle megvilágosodásra szert tegyen. És ha nem lenne elég baja, a vizsgálóbíró is megnehezíti az életét, amikor önhatalmúlag beleszól a nyomozásba, mert attól fél, hogy az ügy kifogott a felügyelőn.
Nos, ha ezt gondolja, akkor nem tudja, hogy őt bizony nem ilyen fából faragták. Ha már szagot fogott, kitartó, mint egy buldog. Nem nyugszik, míg minden kérdésre meg nem leli a választ. Tudja, hogyha megtalálja az egyes szálakat összekötő kapcsot, akkor nyert ügye van. Így azt teszi, amihez a legjobban ért; elmélkedik, gondolkodik, beszélget... és nem eredménytelenül.
Az, hogy nálam nem lett teljesen nyerő ez a regény senkit ne riasszon el, mert érdemes elolvasni, sőt egy Maigret rajongónak el is kell olvasni. Ez alkalommal a felügyelő szinte a semmiből építi fel lépésről lépésre az elméletét, és az csak természetes, hogy mindenki más előtt, ugyancsak ő lesz az, akinek sikerül a titokzatos, fellelhetetlen Picpus kilétét is megfejteni. Mindezek mellett a regény az igazságérzékünket sem hagyja érintetlenül, és jó példát mutat az emberi butaság mérhetetlen sokszínűségéből.
Annak ellenére, hogy sok Maigret történetet olvastam már, még közel sem járok a végükhöz. Sőt a könyvespolcon fellelhető gyűjtemény sem teljes, így az olvasás mellett a gyűjtögetést is folytatom. A hó elején beszerzett köteteim mellé a legújabb megjelenést is beszereztem, ami nem más, mint a Maigret és a víg kompánia, szóval lesz miből válogatnom, amikor majd kedvet érzek egy kis pipázgatáshoz. A születendőben lévő közös posztban a Magiret és a varázslatos sziget, A Majestic pincéi, Maigret és a lusta betörő valamint Maigret fél kötetekről olvashattok majd.
A mű eredeti címe: Signé Picpus
Szerző: Georges Simenon
Fordító: Barta Tamás
Kiadás éve: 2015
Terjedelem: 144 oldal
Szerző: Georges Simenon
Fordító: Barta Tamás
Kiadás éve: 2015
Terjedelem: 144 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése