Augusztus, te drága!

Határozottan visszaeső vagyok! Kár tagadni. Pedig egy ideig olyan jól ment minden. Alig három könyvet vettem a hónap első felében, és igazán büszke voltam magamra. Amúgy is halomra állnak az olvasásra váró könyveim, ide-oda tologatom, átcsoportosítom és újracsoportosítom őket, hogy akkor melyikre is essen legközelebb a választásom, nem beszélve, hogy a könyvtári könyveimmel is haladni kell, szóval meglettünk volna további kötetek nélkül is, de egy olyan könyvbarát, mint amilyen én vagyok, nehezen mond le az útjába kerülő nagyszerű lehetőségekről.

Néha igazán lelkiismeret furdalásom van, amikor látom a kicsapongásaim termését, és bár igyekszem mindkettőnk (a párom és én) számára érdekfeszítő könyveket választani, a mérleg ritkán szokott egyensúlyban lenni. Amikor ezt szóvá teszem, a válasz mindig ugyanaz: neki is megvannak a saját hobbijai, és ő arra költ. Ilyen az én imádnivalóan engedékeny férjem.

Marina Fiorato: A mandulaliget madonnája

Mivel még friss az élmény, próbálom megfogni a bennem kavargó érzéseket és gondolatokat a könyvvel kapcsolatban.  A Botticelli-titok után már volt elképzelésem, hogy mire lehet számítani az írónő tollából, bár nyilván minden könyvnek megvan a maga varázsa, sőt születésének a története. Nos ennek a könyvnek az ötlete egy karácsonyeste született, amikor az írónő és férje elfogyasztott pár pohár Amarettót. A férje elolvasta az üveg dobozának hátulján álló szöveget, amely a Disaronno eredetének legendáját meséli el, és azt mondta a feleségének, hogy „Ez lesz a következő könyved.” Mint látjuk Marina Fioratonak is tetszett az ötlet, és megszületett A mandulaliget madonnája.

A legenda szerint Bernardino Luini, a híres reneszánsz festő beleszeretett egy gyönyörű özvegybe (állítólag kocsmárosné). Feltehetőleg az özvegyről mintázta Szűz Mária alakját a saronnói templomban, 1525-ben. A nő mintegy hálaként feltalálta és szerelme zálogaként a festőnek ajándékozta az Amarettót.  

Eme legenda köré szőtte történetét Marina Fiorato, amikor kitalálta Simonetta alakját és a likőr születésének körülményeit, bár a könyv végén leszögezi, hogy az általa emlegetett Amarettónak semmi köze nincsen a Disaronno Originale italhoz, sem összetevőit, sem elkészítés módját illetően. Annak titka továbbra is a saronnói Reina család tulajdonában van.

Szeptemberi megjelenések (II.)

A korábbi bejegyzésben elkezdett új megjelenések bemutatását folytatom, természetesen a teljesség igénye nélkül. Azt nem ígérhetem, hogy a következő hónapokban is hasonlóan hosszú bejegyzésekre számíthattok, de majd igyekezni fogok, addig is lássuk mi jön még szeptemberben.

Amin Maalouf francialibanoni szerző könyve a Taniosz sziklája már megjelent egyszer a kiadó gondozásában, 1996-ban, de most újra kiadják. Nekem nagyon tetszik ez a kék borító.

„A faluban, ahol születtem, a szikláknak nevük van. Hajó, Medvefej, Leshely, Fal, azután az Ikrek, amelyeket a Ghoul kebleinek is hívnak. A legnevezetesebb a Katonakő: régen itt álltak őrt, amikor a hadsereg a felkelőket üldözte; nincs ennél legendásabb és nagyobb tisztelettel övezett hely. Mégis, amikor gondolatban újra látom gyermekkorom tájait, egy másik szikla jelenik meg a szemem előtt. Fenséges ülőhely formájú, olyan mélyedéssel, amely mintha egy fenék helye volna, magas, mindkét oldalán könyöklő módjára lejtő, egyenes háttámlával… azt hiszem, ez az egyetlen, amely ember nevét viseli: Taniosz sziklája.”

Így kezdődik a libanoni származású Amin Maalouf Goncourt-díjas regénye, amely Libanon égbe nyúló, sziklás hegyei közé, a múlt század közepére, az egyiptomi pasa és a török szultán háborúzásának, az európai nagyhatalmak közel-keleti diplomáciai mesterkedéseinek az idejébe vezeti vissza az olvasót. Kicsoda Taniosz, ez a tizennyolc évesen már hófehér hajú, hányatott sorsú ifjú, akinek a nevét a szikla viseli, s akit a véletlen vagy a végzet egy különös legenda hősévé avat?

Megtudhatjuk Maalouf egyszerre idegfeszítően izgalmas és költőien szép művéből, amelyből nem hiányoznak a kalandregény és a romantikus szerelmi történet kellékei – véres csaták és még véresebb gyilkosságok, lángoló szenvedélyek és hideg fejjel kitervelt árulások, rejtélyek és misztikus fordulatok – sem, ám amely mégis jóval több ennél: egy különös világ különös tükre.
(Megjelenés: 2013. szeptember 06., Európa Könyvkiadó)

Szeptemberi megjelenések (I.)

Azon elhatározásomat, hogy a szeptemberi, októberi megjelenésekről egy bejegyzésben írjak, azon nyomban feladtam, amikor elkezdtem feltérképezni a kínálatot. Mind tudjuk, hogy az évi könyvdömping az ünnepek előtt fog csúcsosodni, de úgy tűnik, hogy már a következő hónapban is sok új könyvvel ismerkedhetünk meg, új szerzőkkel, vagy régi szerzők új köteteivel. Annyi időm nem lenne, hogy az összes új megjelenést felsoroljam, de igyekeztem több műfajból szemezgetni, és persze elsősorban olyanokra figyeltem fel, amelyek az én érdeklődési körömbe is beleillenek.

Sokszor írtam már, hogy mennyire szeretem a General Press Kiadó könyveit, így a felsorolást most azokkal kezdem. Elizabeth Stroutnak már több könyve is megjelent a kiadó gondozásában. Az írónő a Kisvárosi életek című könyvével 2009-ben elnyerte a Pulitzer-díjat, A Burgess fiúk az utolsó regénye, amely angolul az idei év elején jelent meg. 

Jim és Bob Burgess testvérek. Évtizedek óta New Yorkban élnek, húguk Susan maradt egyedül szülővárosukba, a Maine állambeli Shirley Fallsban. Az elmúlt idők moccantlanságát dúlja szét Susan kamasz fia, Zach, amikor egy véres disznófejet gurít be ramadán idején a kisváros bevándorlók által alapított mecsetébe. Ezzel nemcsak saját sorsát robbantja ki a megszokott kerékvágásból, de anyja és két nagybátyja életét is gyökerestül megváltoztatja.

A Burgess fiúk visszatérnek a kisvárosba, egyszerre idézve fel a múltat és tapasztalva meg a jelent, amely egy alapjaiban más világot tár főhőseink elé, összezavarva mindent, amit véglegesnek, amit magukénak hittek.
(Megjelenés: 2013. szeptember 19., General Press Kiadó)

Julia Quinn: Csudajó (Csudajó trilógia 1.)

A minap hirtelen ötlettől vezérelve tértem be a könyvesboltba, épp csak egy körre, egy kicsikét bámészkodni, ugyanis korábban elhatároztam, hogy ebben a hónapban nem veszek több könyvet. Képzelhetitek a meglepetésemet, amikor a romantikus könyvek között megakadt a szemem egy új Julia Quinn könyvön. Általában napirenden vagyok az új megjelenésekkel, főleg ha egy, a szívemnek kedves írónő könyveiről van szó. Felfoghatatlan számomra, hogy a Csudajó megjelenése elkerülte a figyelmemet. Hát szó sem lehetett arról, hogy üres kézzel távozzak. Annyira megörültem új szerzeményemnek, hogy már hazafelé a vonaton elkezdtem olvasni, és mivel aznapra más programom nem volt, igaz kissé az éjszakába nyúlóan, de még lefekvés előtt befejeztem. A korábbi bejegyzésemből már értesülhettetek arról, hogy JQ egyik kedvenc szerzőm, nagyon sok könyvét olvastam, a legtöbbet angolul, de a Csudajó nem tartozott közéjük, így számomra is újdonság volt.

Nem csak a Bridgerton család miatt szeretem - avagy Julia Quinn könyvei

Egy időben nagyon sok Amanda Quick könyvet olvastam. Teljesen véletlenül fedeztem fel az egyik könyvét – A fegyverletételt – de azt követően igen rövid idő alatt megvettem az összes addig megjelent könyvét, és ugyanolyan gyorsan el is olvastam őket. Aztán nem volt több Amanda Quick, várni kellett egy-egy újabb megjelenésre, úgyhogy elkezdtem más szerzők után kutatni, akik szintén történelmi romantikát írnak, és többek között így akadtam rá Julia Quinn könyveire. Aki ismeri és szereti az írónő könyveit, annak nem kell mondanom, hogy abszolút rajongója lettem. Ha végignézek a könyvespolcon 19 ( na jó jelenleg csak 18, egy kölcsönben van) Julia Quinn könyv sorakozik egymás mellett, imádom mindeniket, a történetektől kezdve a kedvenc borítókig.  Amikor elkezdtem beszerezni őket, még sehol nem volt a magyar fordítás, így a legtöbb angolul van meg, bár nem egyforma kiadásban, mert ha az ember lánya euróban kell kifizesse a vételárat, akkor bizony sok esetben az olcsóbbik kiadásra esik a választás, még akkor is, ha egy másik kiadás borítója jobban elnyerte a tetszését. De most megszámoltam őket, és fele fele arányban vannak az amerikai, illetve az angol kiadások. Az angol kiadások egy csöppet jobban tetszenek (a drágábbak, ez már csak így szokott lenni), ezért van az, hogy néha engedtem a kísértésnek és azokat választottam. Ebben a bejegyzésben olyan könyveiről szeretnék írni, amelyek még nem jelentek meg magyarul, kivéve a Bridgerton családot, de ők azért kerültek ide, mert én azokat is angolul olvastam.

Steven Saylor: A hét csoda

Amikor utoljára elbúcsúztunk Gordianustól, megöregedve, többé-kevésbé visszavonultan élt, lassan felhagyva nyomozói munkájával. Most elérkezett az idő, hogy a nyomozásai során számos alkalommal emlegetett fiatalkori éveit is megismerjük, valamint az utazást, amely során felfedezte az ókori világot. A hét csoda ennek az utazásnak a története.

Kr. e. 92-ben vagyunk. Gordianus betöltötte tizennyolcadik életévét, és első nagy utazására indul tanára, a szidóni Antipatrosz társaságában, hogy megtekintsék az ókori világ hét csodáját. Bár képességei megvannak, még hiányzik belőle a gyakorlat, és az érzékenység, amellyel a későbbiekben megkülönbözteti a vélt és valós tényeket, amikor oly sok alkalommal az igazság kiderítésén fáradozik.

Utazásuk során eljutnak Görögországba, Kis-Ázsiába, Babilonba és Egyiptomba. Miközben megcsodálják az emberiség által megalkotott leglátványosabb építményeket, számos rejtéllyel találkoznak, és mámoros kalandokba keverednek. Mire elérik végső céljukat, Gordianusnak jó pár alkalommal hasznára válik éleslátása, leleményessége, gyors felfogóképessége, ugyanakkor fájdalmas lecke árán megtanulja hogy „a világ bonyolultabb, mint amilyennek látszik”.

Marina Fiorato: A Botticelli-titok

Elolvasva Marina Fiorato könyvét, ismét bizonyosság vált számomra, hogy a történelmi regény a szívem csücske, ez a múltba repítő szellemi utazás; a semmihez sem fogható érzés, ahogy a letűnt korok hangulatai beszippantanak, ahogy a hősökkel együtt járjuk a poros utakat, a macskaköves utcákat vagy éppen a márványpadlós palotákat, bepillantunk az akkor élt emberek hétköznapjaiba, megismerjük a boldogságukat és nyomorúságukat, hagyományaikat, egy kicsikét részesei leszünk a történelemnek, miközben elfelejtjük mindazt, ami körülöttünk, a mi világunkban történik. 

Ha vannak szavak, amelyekre felkapom a fejem egy könyv kapcsán az a művészet, reneszánsz, Itália, kaland, romantika, hogy csak néhányat említsek közülük. Aki nem szereti a történelmet, vagy nem érdekli a művészet, nem vágyik megismerni a múltat, az nyilván nem teljesen érti a lelkesedésemet, de aki hozzám hasonlóan érez, az tudja, miről beszélek.