Mivel még friss az élmény, próbálom megfogni a bennem kavargó érzéseket és gondolatokat a könyvvel kapcsolatban. A Botticelli-titok után már volt elképzelésem, hogy mire lehet számítani az írónő tollából, bár nyilván minden könyvnek megvan a maga varázsa, sőt születésének a története. Nos ennek a könyvnek az ötlete egy karácsonyeste született, amikor az írónő és férje elfogyasztott pár pohár Amarettót. A férje elolvasta az üveg dobozának hátulján álló szöveget, amely a Disaronno eredetének legendáját meséli el, és azt mondta a feleségének, hogy „Ez lesz a következő könyved.” Mint látjuk Marina Fioratonak is tetszett az ötlet, és megszületett A mandulaliget madonnája.
A legenda szerint Bernardino Luini, a híres reneszánsz festő beleszeretett egy gyönyörű özvegybe (állítólag kocsmárosné). Feltehetőleg az özvegyről mintázta Szűz Mária alakját a saronnói templomban, 1525-ben. A nő mintegy hálaként feltalálta és szerelme zálogaként a festőnek ajándékozta az Amarettót.
Eme legenda köré szőtte történetét Marina Fiorato, amikor kitalálta Simonetta alakját és a likőr születésének körülményeit, bár a könyv végén leszögezi, hogy az általa emlegetett Amarettónak semmi köze nincsen a Disaronno Originale italhoz, sem összetevőit, sem elkészítés módját illetően. Annak titka továbbra is a saronnói Reina család tulajdonában van.
De térjünk vissza a könyvhöz. Ismét a reneszánsz kori Itáliába utazunk, de a toszkán vidék után, most Lombardia hegyes-dombos vidékével ismerkedünk meg. Ha valami igazán tetszett a könyvben azok az első mondatok.
„Semmi értelme, hogy megmondjam a nevem, hisz nemsokára úgyis meghalok.
Inkább az övét mondom ki: Simonetta di Saronno. Nekem ez a név mindig úgy hangzott, mint valami csodálatos dallam vagy verssor. Kellemes a hangzása, a szavak ritmikája pedig majdnem olyan tökéletes, mint hölgyem ábrázata.
A halálom napját mégiscsak el kellene mondanom. A mi Urunk 1525. esztendejében járunk, február havának huszonötödik napján, én pedig a hátamon fekszem a lombardiai Pavia város melletti mezőn.
A fejemet már nem tudom elfordítani, csak a szemem mozog. A hó ráesik a forró szemhéjamra, és azonnal elolvad – kipislogom a vizet, mintha könny lenne.”
Nem emlékszem, hogy mikor olvastam utoljára olyan könyvet, amely ilyen szomorúan kezdődött volna, mint A mandulaliget madonnája, és ez a kezdeti hangulat szinte a könyv végéig elkísér. Az egész történetet belengi a szomorúság, a fájdalom, a szeretett ember elvesztése keltette hiányérzet, a bánat feldolgozása, aztán az újjászületés, amely lehetővé teszi, hogy újból szeressünk.
A regény két szerelmi történetet mesél el, az egyik szálon Simonetta, a másikon Amaria életének lehetünk tanúi.
A Villa Castello magányosan és szépségesen emelkedik di Saronno városa fölé, a lombárd hegyek közelében. Úrnője a szépséges Simonetta di Saronno mély bánattal gyászolja férje halálát, aki a páviai csatában esett el. Az alig tizenhét éves Simonetta vigaszt remélve keresi fel a Santa Maria dei Miracoli templomot, hogy Szűz Máriához imádkozzon csodáért, mely átsegíti mélységes fájdalmán. Itt találkozik Berbardino Luini festővel, aki a milánói bíboros megbízásából érkezett, hogy vallási tárgyú freskókkal ékesítse a templom falait.
Amikor Bernardino először megpillantja a fiatalasszonyt, sóvár elragadtatás lesz úrrá rajta, és tudja, hogy ennek a nőnek a lefestésére született. El sem tud képzelni tökéletesebb modellt a központi Madonna alakjához. Életében először nem csak a szépség kézzelfogható modelljét látja, hanem a hús-vér nőt, az élő, a lélegző embert. Évekkel korábban, amikor anyja hazudott neki ő elvesztette az ártatlanságát. Későbbi hódításai, a matrónák és szüzek ölelései sem voltak képesek kiragadni őt érzéseinek zsibbadtságából. De amikor meglátja Simonettát, ismét elkezd érezni. Megmagyarázhatatlanul vonzódik a gyönyörű özvegyhez, alakja és arca végig ott kísért elméjében.
 |
| Bernardo Luini - Mária eljegyzése, Santa Maria dei Miracoli, Saronno forrás |
Simonettát nemcsak a bánat, de a szegénység is próbára teszi. Az életbemaradásért olyasmire kényszerül, amit korábban soha nem tett volna: modellt ül a kellemetlen modorú festőnek. Bár férje elvesztése mérhetetlen fájdalmat jelent számára, megrémíti, hogy gyásza ellenére nem marad érzéketlen a férfiból áradó kisugárzásra. Vonzza a magas, jóképű, a farkasokéhoz emlékeztető különös szürkés tekintetű Bernardino. Igaz hogy tiszteletlen, arrogáns és szemtelen, de szenvedéllyel dolgozik, és pökhendisége ellenére Simonetta képtelen nem csodálni a munkáját, hiszen a művészetet gyakorolja a legmagasabb szinten. Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, és elindulnak a barátság útján, rájön, hogy a férfi viselkedése színjáték csupán, akárcsak a freskói. Hencegésével és színészkedésével elrejti igazi önmagát. Hitetlensége ellenére képes csodákat alkotni festékei és ecsetei segítségével, mert tehetsége van hozzá, azonban a freskókból hiányzik az élet, az érzések, a vibrálás. Nem a maga valójában ábrázolja az emberi létet, csak azt, amit a külvilág látni szeretne. Bár gyűlölni szeretné Bernardinót, érzéseit képtelen letagadni, sőt a valaha látott legvonzóbb férfinak tartja, és emiatt bűntudatot érez, hogy elárulja halott férjét. Az ördögi kísértésnek nem lehet ellenállni, de a romantikus vonzódás, Bernardino művészi szenvedélye azonban mindkettejükre csak bajt és szenvedést hoz. De ez a szenvedés vezet az újjászületésükhöz, Simonetta ezáltal találja meg a kilátástalanságból kivezető utat, amelyet a halálra ítélt mandulaliget fái jelentenek. Szívét-lelkét beleadva megalkotja az Amaretto di Sarronót.
 |
| Van Gogh- Almond Blossom, 1890 Van Gogh Museum, Amsterdam |
Miközben külön utakon járnak, olyan emberek személyében lelnek hű barátokra, és segítségre, akikre nem is számítottak. Az igaz barátság sok mindenre képes, de az idő még többre. Segít megbékélni a múlttal, hogy újjászületve a jelennek élhessenek.
Bernardino szinte vezekel korábbi viselkedéséért és tetteiért, de megtalálja az Istenhez vezető utat, s ahogy hite erősödik, úgy telnek meg élettel az általa festett alakok, immár sikerül valóságot teremteni az illúzióból. Egy napon ráébred, hogy már nem csodálatra vágyik, hanem csak Simonetta szerelmére.
A mélyen vallásos Simonetta gyászában fordult el Istentől. Szenvedett attól, hogy Bernardino iránti érzelmeivel meggyalázza férje emlékét, ezért eltaszította magától, de az élet megadta neki a lehetőséget, hogy visszataláljon a Szűz Máriához, amikor olyan csodának lesz tanúja, amelyre nem is számított.
Bernardino szinte vezekel korábbi viselkedéséért és tetteiért, de megtalálja az Istenhez vezető utat, s ahogy hite erősödik, úgy telnek meg élettel az általa festett alakok, immár sikerül valóságot teremteni az illúzióból. Egy napon ráébred, hogy már nem csodálatra vágyik, hanem csak Simonetta szerelmére.
A mélyen vallásos Simonetta gyászában fordult el Istentől. Szenvedett attól, hogy Bernardino iránti érzelmeivel meggyalázza férje emlékét, ezért eltaszította magától, de az élet megadta neki a lehetőséget, hogy visszataláljon a Szűz Máriához, amikor olyan csodának lesz tanúja, amelyre nem is számított.
 |
| Bernardino Luini - San Maurizio-monostor freskói, Milánó forrás |
A cselekmény másik szálán Amaria Sant’Ambrogio története kel életre. Amaria semmiben sem hasonlít a gazdag és előkelő Simonettára, ha csak annyiba nem, hogy ő is gyönyörű. Míg Simonetta magas, karcsú, angyalarcát vörös göndör fürtök keretezik, és szeme olyan kék akár a Maggiore-tó vize, Amaria telt formákkal büszkélkedhet, csupa élet és egészség. Meleg napbarnított bőre, olívafekete szeme, és a holló szárnyának kékesfekete színében csillogó tincsei csábító látványt nyújtanak minden fiatalembernek. Soha nem ismerte a gazdaságot. A szegény és árva leányra egy kútnál lelt rá egy kedves asszony, Nonna. Saját fia csatában esett el, így a magányos asszony fájdalmára gyógyírt jelentett a kislány megjelenése. Nagy szeretettel nevelte fel, s az amore, szerelem szóról nevezte el Amariaának.
Egy napon ismeretlen fiatalembert talál az erődben. Hazaérve elmeséli Nonnának, és együtt indulnak a lány által csak Selvaggioként (vadember) emlegetett szerencsétlen keresésére. A két nő befogadja, ápolja, és szeretettel veszi körül a néma és súlyos sebektől szenvedő fiatalembert. Amaria, aki életét Nonna gondoskodásának köszönhette, alázattal és lelkesen fogadja a lehetőséget, hogy ezúttal ő vigyázzon valakire. Határtalan örömükre Selvaggio felépül, és észrevétlenül életük fontos részévé válik. A két fiatal között vonzalom alakul ki, majd szerelem, de a múlt sötét árnyai vészmadárként lebegnek frissen megtalált boldogságuk egén. A szenvedés az ő esetükben is elkerülhetetlen, ahhoz, hogy végül örökre egymáséi lehessenek.
Élvezettel olvastam a történetet, szépen volt megírva, volt benne szerelem, háború, szenvedés, gazdagság és szegénység, vallás, és persze sok-sok művészet, de valamiért egy kis hiányérzet maradt bennem. A könyv második fele egy kicsit leült, lassan haladtak az események. Nekem soknak tűnt a vallás jelenléte a történetben, annak ellenére, hogy fontos szerepe volt hőseink életében. A legtöbb szent életét és tragikus halálát megismerhetjük a könyv lapjairól.
Eleinte nem igazán kedveltem meg Bernardino alakját. Úgy tűnik, hogy én hol a férfi, hol a női karakterekkel nem vagyok kibékülve. Több bátorságról is tanúbizonyságot adhatott volna, persze ha ez így van, akkor nincsen történet, meg nem illet a jelleméhez, de hogy a tiszteletlenség, a szemtelenség, a fennhéjazó, cinikus, kellemetlen modorú viselkedés, a hitetlenség, a laza erkölcsösség, arrogancia mind Bernardino személyében öltött testet, egy kicsit túlzottnak tartottam. Simonetta viselkedése már inkább érthető, egy olyan korban, amikor az egyház nagy befolyással rendelkezett, s amikor az emberek megítélése egyik-napról a másikra aszerint változott, hogy mennyire volt valaki erkölcsös, főként fiatal özvegyként.
A könyvben az írónő igen valóságos képet fest a reneszánsz Itáliában élő zsidók helyzetéről. A keresztény emberek viseltetése a zsidók iránt sokkoló a történetben, ugyanakkor szívszorító, és rám jóval nagyobb hatást tett, mint maguk a szerelmi történetek. A csavar sem maradt ki a cselekményből, bár szerintem igen korán átlátható volt ennek mibenléte, és ennek a lezárása nekem túl gyors, és kissé összecsapott volt. Egy kicsit többet vártam volna, valami izgalmasabb megoldást.
Bernardino Luiniről a könyv elolvasása előtt nem sokat tudtam, de igazán élvezetes volt alkotás közben megfigyelni a művészt, ahogy életre kelti csodálatos freskóit.
Míg a Botticello-titokban egy festmény rejtélyeinek felfedése volt a cél, amelyhez szervesen hozzátartozott az itáliai városállamok beutazása, és hőseink ezalatt kerültek közel egymáshoz, addig A mandulaliget madonnájában maga az ország és a háborúk csak a hátteret adják az emberi sorsok és érzelmek bemutatására. Az érzelmek egyrészt a művészetben jutottak kifejezésre, másrészt az Amaretto di Saronno megszületésében. Szerelem és művészet az itáliai háborúk színterében.
„- Vésd jól eszedbe ezt a leckét, kislányom! A dolgokat néha szét kell törnünk, hogy úgy érezhessük a gyümölcsük ízét, ahogyan kell. Az életed eddig szerencsés mederben folyt, vagyonnal és szépséggel megáldott, dédelgetett gyermek voltál, kifogástalanul mentél férjhez, de senki élete nem folytatódhat így örökké. Egy nap szenvedni fogsz, és akkor jusson ez eszedbe! Csak akkor érzed majd a jókedv és az Isten szándéka szerint megélt élet igazi értékét, csakis a szenvedésben, azonban az azt követő megvilágosodásban is.”
Kiadó: IPC Könyvek
A mű eredeti címe: The Madonna of the Almonds
Fordító: Fügeti Tímea
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 377 oldal
A mű eredeti címe: The Madonna of the Almonds
Fordító: Fügeti Tímea
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 377 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése