TipiTopi olvas: Barbara Pym: Barátnők és ballépések

Egy olyan szerző regényéről szeretnék most írni, akinek a könyvei nem nyomják le a hazai könyvesboltok polcait, legfeljebb antikváriumokban lehet őket beszerezni. Ebben az esetben is csak hármat, mert ennyi jelent meg magyarul, valamikor a ’80-as években. Abban az időben az én érdeklődésem még a mesék és ifjúsági regények világa felé irányult, de örülök, hogy legalább most sikerült felfedeznem őket .

Az irodalmi világ ebben a hónapban ünnepelte az angol írónő születésének 100. évfordulóját. Ez a tény biztosan közrejátszott abban, hogy a külföldi könyves blogokon annyi bejegyzés született Barbara Pym regényeiről, de az olvasók véleménye alapján rájöttem, hogy az évforduló csak alkalmat szolgáltatott arra, hogy rajongótábora újraolvassa a nagy népszerűségnek örvendő könyveket, ellentétben velem, hiszen számomra ez volt az első találkozás, de azt már most tudom, hogy nem az utolsó.

A Barátnők és ballépések bepillantást nyújt az angol középosztály, azon belül is az anglikán papság és környezetének életébe, de ugyanakkor Jane és Prudence, e két merőben különböző természetű nő barátsága révén nemcsak a vidéki lelkészfeleségek mindennapjait ismerhetjük meg, hanem a független dolgozó nők helyzetét is az 1950-es években.
A történet elején Nicholas Cleveland tiszteletes és családja vidékre költözik egy új egyházközségbe, ahol reményeik szerint az emberek nemesebb lelkűek, nem olyan szűk látókörűek és önteltek, mint a londoni kertvárosiak. Alig rendezkednek be, és ismerkednek meg a község lakóival, Jane máris azon mesterkedik, hogy csinos londoni barátnőjének, Prudence-nek férjet találjon. Számos alkalommal vendégségbe hívja, azzal a céllal, hogy összeboronálja a falu valamely fiatalemberével, vagy a tehetős özveggyel. Bár a regényben látszólag semmi nem történik, a felszín alatt az emberek közötti napról-napra változó és alakuló kapcsolatok előreviszik a cselekményt. Az aratási hálaadás, egy ebéd a Kék Rokkában, a paplakban rendezett uzsonnák, egy utazás, egy falusi whistverseny, egy halott feleség holmijának elrendezése, egy nyár esti vacsora a diófa alatt, olyan helyzetek, amelyek lehetőséget biztosítanak szereplőinknek, hogy megismertessék velünk gondolataikat, reményeiket, vágyaikat. És amikor ezek az álmok a férjhez menésről szólnak, elkerülhetetlenné válik a rivalizálás, a tisztességtelen eszközök, a női praktikák bevetése, hiszen csak egyvalaki kerülhet ki győztesen.

Jane és Prudence, a két barátnő, Oxfordban ismerkedtek meg, amikor Jane angolt tanított, de tanár-diák kapcsolatuk az évek során mély barátsággá alakult. Az irodalom iránti rajongásuk az egyedüli közös vonás bennük, minden másban teljes ellentétük egymásnak, de ami hiányzik az egyikből, azt biztosan megtaláljuk a másikban.

Jane, negyvenegy éves, és távol áll az ideális lelkészfeleség megtestesítésétől. Rövidre vágott göndör haja csinos arcot keretez, de slampossága elrontja az összhatást. Nem ad a külsőségekre, kiült szoknyákban, kopott, szörnyűségesen ócska kabátokban jár, rendetlen, de emiatt sosem jön zavarba, és nem is szégyelli magát. Néha úgy érzi, hogy élete minden területén megbukott. Korai házassága miatt tudományos munkája hamvában halt. A 17.-ik század kevésbé ismert költőiről írott tanulmányában csak a jegyzetekig jutott, és bár tehetsége meglenne, hogy valami maradandót alkosson, híján van az elhatározásnak, és kitartásnak. Véleménye szerint lelkészfeleségként is kudarcot vallott. Valamikor irodalmi példák nyomán képzelte el lelkészfeleségi önmagát, egy Viktória-kori családdal, kevés pénzből, nagy házban, nagy családot nevelni, amilyenekről Charlotte M. Young regényeiben olvasott, de személye már nem is állhatna messzebb ezen eszményi képtől. Háziasszonyként teljesen hasznavehetetlen, nem tud főzni, szertelen, a templomi dekorációkhoz sem ért, nem sajátította el a kecses teatöltés képességét, a legtöbb dolog elkerüli a figyelmét, és az Anyaegyletbe sem képes részt venni, mert egy gyermek anyjaként, nem tekint igazi anyaként magára. Szerencséje van talpraesett tizennyolc éves leányával, Florával, és a bejárónőjükkel, akik eligazgatják a jobb sorsra érdemes, szórakozott és tudós tiszteletes háztartását. Azonban tudatában van hiányosságainak, de gyorsan napirendre tér fölöttük, és nem emészti magát olyan dolgok miatt, amelyeken úgy sem tud/akar változtatni. Szókimondása, csapongó fantáziája nevettető, a beszélgetések sokszor versidézeteket juttatnak eszébe, amelyeknek hangot is ad, de környezete leginkább érthetetlenül reagál szavaira. Mivel ismerik a természetét és meggyőződésük, hogy olyannyira nem evilági teremtés, mindezt elnézik neki. Igyekszik jót cselekedni, bár ez nem minden esetben sikerül. Ilyenkor arra a következtetésre jut, hogy jobban teszi, ha olyasmivel foglalkozik, ami nem haladja meg a képességeit, bár maga sem tudja, hogy mi lenne az. Ennek ellenére karaktere nagyon szerethető, naivsága megmosolyogtató, az irodalomra fogékony romantikus lelke messze jár az olyan hétköznapi dolgoktól, mint a templomi gyűlésterem eldugult ciszternája, vagy hogy milyen kép kerüljön az egyházközségi magazin címlapjára. Imád kiruccanásokat tenni Londonba, és minden alkalmat megragad, hogy barátnője sorsát egyengesse.

Prudence huszonkilenc éves, gyönyörű, világos bőre és sötét haja van, és még hajadon. Ruhái csinosak, mindig gondosan ápolt, mintha egy divatlapból lépett volna elő. Van egy szép központi fűtéses lakása, stílbútorokkal berendezve, kiváló háziasszony, szeret főzni, és finomakat enni. Bár rengeteg hódolója van, ő mindig a kudarcra ítélt szerelmi ügyeket részesítette előnybe. Legújabb szívügye éppen olyan kilátástalan, mint előtte sok más, hiszen nős munkaadója, dr. Grampian iránti érzelmei sem találnak viszonzásra. Néha nyomasztja, hogy nem ment még férjhez, de ugyanakkor élvezi az önállóságát. Szereti a londoni életet, a városban elköltött vacsorákat, mozielőadásokat, bár az unalmas irodai órákat, amelyek fénypontja a gépírólányok által felszolgált tea, és a munkaszünetben elfogyasztott ebéd, szívesen elcserélné valami érdekesebb munkára, és vénlány kolléganőitől sem esne nehezére búcsút venni, ha esetleg útjaik elválnának.

Pym mesterien ötvözi a humort, a komikus és ironikus helyzeteket, hogy közel hozza az angol vidéki egyházközség miliőjét, a maga klasszikus, és felejthetetlen karaktereivel. A Kastélyban élő parlamenti képviselő, a szomszédos templom anglo-katolikus lelkésze, az egyházközségi tanács férfi és női tagjai, a tehetős özvegyember, a potenciális férjjelölt fiatalemberek, özvegyasszonyok és vénlányok, akik szívesen segédkeznek a templom körül, és persze az elmaradhatatlan, a minden pletykát ismerő és jó szívvel megosztó bejárónő, mind mind felvonulnak előttünk. Egy kicsiny zárt közösséget ismerhetünk meg, ahol az emberek szeretnek mások dolgaival foglalkozni, akkor is, ha semmi közük hozzá, ahol az újonnan érkezők minden tette, szava és közvetlen lakókörnyezete górcső alá kerül, ahol az álszentség és a rosszindulat éppúgy a mindennapok velejárója, mint az egyházközségi tanács tagjai közötti nézeteltérések.

Elgondolkodtam azon, hogy mikor olvastam utoljára Barbara Pym regényéhez hasonlót, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem mostanában. Az írónő mind stílusában, mind témaválasztásában eltér a ma divatos irodalmi irányzatoktól, de hát ezen nem kell csodálkozni, hiszen a regény az 1950-es éveket idézi, amikor merőben más volt a világ, és mások az irodalmi ízlések. Azonban tökéletesen visszaadja annak a letűnt világnak a hangulatát, báját, amikor külön vendéglőkben ebédeltek a nők, és saját klubjaikban a férfiak, amikor a kormány mondta meg, hogy mi és mennyi kerülhet a hentes pultjára, amikor kérdés volt, hogy a vacsorához kávé vagy tea felszolgálása az illendőbb, amikor a férfiak leginkább csak azért hallgatták meg a nők véleményét, hogy nevetségesség tegyék őket, amikor a fiatal lányok, sőt vénlányok is még reménykedtek egy jó parti megszerzésében. Szerintem nagyszerű olvasmány, szórakoztató, és néhol bizony elgondolkoztató. Az igaz, hogy nagyot változott a világ, de miben is? Szerintem vannak igazságok, amelyek napjainkban is érvényesek, és maradtak dolgok, amelyek éppoly fontosak számunkra, mint a múlt század derekán élőknek.

„- A tányéron, amit Jane elé tett le, egy tükörtojás volt, kevés sült szalonna és különböző formájúra vágott sült krumpli. Nicholas tányérján két tojás volt, és sokkal több krumpli. (…) Vajon miért olyan fontos, hogy mire van szüksége egy férfinak? mulatott magában Jane. A férfianak hús és tojás kell – jó ez még rendjén van, de miért kell nekik több, mint a nőknek? (…)
Nicholas úgy fogadta a két tojást, mint akit megillet; szinte önelégülten vette tudomásul, hogy az ő szükségletei fontosabbak a feleségéénél, gondolta Jane. (…)
Mrs. Crampton visszatért Mr. Oliver ebédjével: sült csirkét kapott, bőséges körítéssel. Éppen olyan önelégülten fogatta el, mint Nicholas a tükörtojást, aztán nekilátott.
Jane elfordult, hogy zavarát leplezze. Egy férfinak csirkehús kell, gondolta. Csak a legjobbat, egy férfi mindenből csak a legjobbat kaphatja.”

„- Mi tudjuk, hogy a férfiak nem olyanok, mint a nők – folytatta szigorúan Miss Doggett. – A férfiak roppant szenvedélyesek. Nem szeretném, ha Jessi hallaná ezt a beszélgetést – tette hozzá halkan, és a válla felett hátranézett. – De maga meg én, Mrs. Cleveland… Én öregasszony vagyok, maga pedig férjezett, mit ketten akár őszintén is megmondhatjuk, milyenek a férfiak.
- Úgy érti, hogy minden férfi ugyanazt akarja?
- Hát igen, ez az. És mi tudjuk, hogy mi az.
- Legépelni egy férfi disszertációját, nyomdai levonatot javítani, élére hajtogatni a lepedőt, gyereket nevelni, kijönni a háztartáspénzből… Mindez voltaképpen semmi – mondta Jane szomorú, elgondolkodó hangon.”

„Amikor Jane hazaért, Nicholast a hallban találta, kis csomaggal a kezében. Jane-t megint megérintette a különös érzés, hogy ez az első tavaszi este; talán Nicholas is megérezte, és ajándékot hozott neki.
- Nézd – mutatta Nicholas, és kibontotta a csomagot. – Arra gondoltam, hogy a kis földszinti mosdóba teszem.
Négy állat formájú, különböző színű szappant rakott ki az asztalra, egy medvét, egy nyulat, egy elefántot és egy teknősbékát.
- Babaszappan, tulajdonképpen gyerekeknek való – magyarázta Nicholas. – Kirakom őket az üvegpolcra. – Boldogan, magában dúdolva eltűnt a mosdóban.
Ha igaz, hogy a férfiak csak egyet akarnak, gondolta Jane, az talán csak annyi, hogy hagyják békén őket a szappan állatkáikkal és egyéb ártatlan vackaikkal…”

Semmi nem bizonyítja jobban, hogy mennyire népszerű szerző Barbara Pym, mint a számos kiadás amely napvilágot látott a könyv 1953-as megjelenése óta. Nos, azt hiszem van pár borító, amelyik jobban tetszik, mint a magyar kiadás borítója. Bár elsőre kissé furának tűnik, a könyv elolvasása után jobban értelmezhető, és mindenik képnek megvan a maga jelentősége.