Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye (Jane Austen nyomoz 1.)

Jane Austen – nem tudom, hogy rajta kívül létezik-e még egy olyan szerző, akinek a művei annyi folytatást megértek, akinek a hősei kiszakítva az általa megalkotott környezetükből oly sokszor és sokféle helyzetben bukkannak fel. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, hogy ő az egyik kedvenc szerzőm, az ő könyvei azok, amelyek leginkább magukon hordozzák a használat nyomait, mert időről időre újra kézbe veszem őket, hogy elmerüljek a világukban. Amikor felfedeztem Stephanie Barron sorozatát, amelyben Jane Austen egy merőben új és szokatlan helyzetben, detektívként mutatkozik be a nagyérdemű előtt, kíváncsi is lettem, meg tartottam is tőle, hogy vajon mire számíthatok. Abban az időben még hírmagja sem volt a magyar fordításnak, így az angol kiadásokat próbáltam megszerezni.  Sikerült is hozzájutni a harmadik kötethez! De mivel én szeretek egy sorozatot az elején elkezdeni szegénykém bizony ott ücsörgött a polcon, arra várva, hogy két nővére is végre csatlakozzon hozzá. Nagy volt az örömöm, amikor IPC Könyvek  gondozásában megjelent Az udvarház rejtélye, amely Jane Austen első detektívkalandja.

Az írónő már az első oldalon a tudomásunkra hozza, hogy amit olvasunk, az a közelmúltban egy baltimore-i pincéből előkerült, régen elveszett Austen kézirat, és olyan történeteket mesél el, amelyek az irodalmárok előtt eddig ismeretlenek voltak.  A kézirat napló formájában íródott, megtűzdelve testéréhez, Cassandrához írt levelekkel. A napló és a levelek tehát Jane Austen személyes feljegyzései – azok a rejtélyes esetek, amelyeknek az írónő rövid élete során részese lett, és amelyeket végül megoldott. Miután ilyenfajta hátteret kanyarított a regénye köré Barron máris rendelkezésünkre bocsátja a kézirat  megszerkesztett részét. 

Annak ellenére, hogy könyvtárakat lehet megtölteni a Jane Austenről szóló könyvekkel, sajnos igen keveset tudunk az éltéről. Az írónő   azonban nagyon elmésen, gondolom egy alapos tanulmányozást követően, a minél nagyobb hitelesség érdekében  igyekezett ezeket az információkat beleszőni regényébe, sőt néhol jegyzetekkel kiegészíteni a naplóbejegyzéseket a korra vonatkozó magyarázatokkal. Ugyanakkor kiválasztotta az életrajznak azokat a vakfoltjait, amelyek "lehetőséget" nyújthatnak számára, hogy hősnőjét egy adott helyere és időpontba vigye.   

Köztudott, hogy 1802 telén Jane Austen házassági ajánlatot kapott egy gyermekkori barátnője testvérétől, egy bizonyos Harris Bigg-Withertől, aki csinos birtok várományosa volt. Talán barátságból vagy hálából Jane igent mondott a lánykérésre, de másnapra úgy döntött, hogy a világi előnyök nem ellensúlyozhatják egy szerelem nélküli házasság hátrányait, és visszavonta korábbi beleegyezését. Ezt az eseményt használja fel a regény, hogy magyarázattal szolgáljon Jane Hertfordshire-be való menekülésére, ahol részese lesz a Scargrave majorban bekövetkezett szomorú tragédiának. Az ott történeteket összekuszálódott gondolatai rendbetétele, és az átélt események tényleges megértése végett  örökítette meg naplóbejegyzéseiben.

A történet tehát 1802 decemberében kezdődik, amikor Jane elfogadja kedves barátnője Isobel Payne, Scargrave úrnőjének meghívását, hogy látogasson el hozzá a Scargrave majorba. Isobel három hónappal korábban feleségül ment egy nála idősebb előkelő származású, tehetős özvegyemberhez. A nászútról való visszatérést követően Lord Scargrave, Frederick, ragaszkodott, hogy estélyt rendezzen ifjú felesége tiszteletére, és erre a bálra érkezik Jane is. Ám a kellemes szórakozást beárnyékolja Lord Scargrave hirtelen jött rosszulléte, majd pár órával később bekövetkezett halála. Bár az özvegyet lesújtja férje tragikus és váratlan halála, a neheze csak ezután kezdődik. A fenyegető levelek sora, amelyek az ifjú özvegyet házasságtöréssel és férje meggyilkolásával vádolják, olyan események láncolatát indítják el, amelyek végállomása a Newgate börtön, és végül a vesztőhely, ha csak Janenek nem sikerül időben kézre keríteni az igazi gyilkost, hiszen  barátnője élete függ ettől. Az eszére, emberismeretére és éleslátására támaszkodva Jane beleveti magát a nyomozásba, és rövid időn belül számos olyan titokra bukkan, amelyek fényében bárki a major vendégei közül elkövethette a bűntényt.

• A kifejezetten jóképű, bár visszafogott és kiismerhetetlen Lord Fitzroy Payne, a néhai lord unokaöccse, a cím várományosa. A fiatalember gyengéd érzelmekkel viseltetik a bájos özvegy iránt, ami rosszindulatú pletykák táptalaját képezi. A tény, hogy ezen érzelmek viszonzásra találnak  csak súlyosbítja a helyzetet. Jane első pillanattól kezdve rokonszenvezik vele, és  rövid ismertségük ellenére hasonlóságokat vél felfedezni kettejük között: „Mindketten szűkszavúak vagyunk, inkább kivárjuk a pillanatot, mikor olyasmit mondhatunk, amivel megdöbbenést váltunk ki környezetünkből”. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy amikor okot lát rá, felvegye a gyanúsítottak listájára, még akkor is, hogyha képtelenségnek tartja a gondolatot, hogy Fiztroynak köze lenne a Lord halálához.

• Mr. George Hearts, a másik unokaöcs, aki egyházi pályára szeretne lépni, és az earl egyik parókiájára vágyik. Ám a huszonhat éves, halk szavú, sápadt és komor tekintetű  George lelkében olyan szenvedély lakozik, amely nem kifejezetten vallásos indíttatású. Kiderül, hogy ki volt szolgáltatva nagybátyjának, aki nem tartotta alkalmasnak a lelkészi pályára, mert hiányzik belőle az alázat, az  engedelmesség, és sokkal büszkébb, mint a helyzete indokolná.

• Tom Hearts, George pénztelen öccse a királyi lovasezred katonája. A mindig mosolygós, tréfákat kedvelő fiatalember viselkedése még a higgadt Jane érzelmeire is hatással van, ám véleménye nem éppen hízelgő a hadnagyra nézve: „egy léha alak, és minden bizonnyal veszélyes is – vonzó külsejű, jó táncos és kellemes beszélgetőpartner. Olyan férfi, aki könnyedén magába bolondít egy ifjú hölgyet, és utána azt tesz vele, amit csak akar”.

• A túlzottan büszke és szószátyár Hortense Delahoussaye Isobel anyai nagynénje. Egy bizonyos fokik lenézi Janet, mindig megmondja a véleményét, és kéretenül is osztogatja tanácsait. Nem titkolt vágya, hogy csinos lányát, Fannyt összeboronálja Lord Fiztroy Paynel. Sajnálatos módon azonban Fanny vonzó külsejéhez nem párosul kellő értelem, „divatos ruháitól és örökségétől eltekintve (…) ugyanolyan, mint a hozzá hasonló szőke hajú, üres tekintetű, dús keblű fiatal lányok. Kecsesen tudja oldalra döntögetni a fejecskéjét, de képtelen akárcsak egyetlen értelmes mondatot is megformálni”. Mellesleg egyértelműen a vagyontalan, szélhámos Hearst hadnagy felé húz a szíve.

• Az ellenszenves és arrogáns Lord Harold Trowbridge, aki  hívatlanul jelent meg a majorban, felforgatva a háziasszony lelki békéjét. Hosszú ideje feltett szándéka megszerezni Isobel nyugat-indiai birtokát, és semmitől sem riad vissza, hogy elérje szándékát. Ő a sötét angyal. Mindenki szívtelen, gonosz embernek tartja, kifürkészhetetlen sötét tekintete valósággal megijeszti Janet. 

Barron úgy rajzolja meg karaktereit, hogy azok tökéletesen illeszkedjenek az austeni világba, olyan személyeket választ, akikkel Jane találkozhatott az élete során, és róluk mintázhatta későbbi szereplőit. Nem meglepő tehát, hogy Lord Fitzroy Payne viselkedésében, szótlanságában, és visszafogottságában Mr. Darcyra, míg Tom Hearts vidámsága és lefegyverző magatartása Wickham hadnagyra emlékeztet. Nyilvánvaló, hogy Barron kiismeri magát Jane Austen élete és művei között. Jane néhol cinikus szavai egészséges öniróniával párosulnak, és ha saját személyével kapcsolatban nagy ritkán el is ragadtatja magát, a józan esze mindig visszatéríti helyzetének reális szemléléséhez. Eleinte nehezen tudtam hozzászokni a karakteréhez, megmagyarázhatatlan módon egyszerűen nem volt szimpatikus, talán a modorossága miatt. Aztán, ahogy haladtam a történettel  valahol bekövetkezett a változás, és onnantól kezdve jobban élveztem Jane ténykedéseit, eszmefuttatásait, éleslátását. Itt-ott egy kissé ellaposodott ugyan a történet, hosszúra nyúltak a töprengések, de ettől függetlenül szórakoztatónak találtam a regényt. Biztosan elolvasom a következő kötetet is, amelynek címe A titokzatos tiszteletes, és borítója hasonlóan babarózsaszínben tündököl.

Ha a kiadó is úgy gondolja, és az olvasóközönség is vevő lesz rá, akkor bizony hosszú időre élvezhetnénk Jane társaságát, hiszen angolul már 11 nyomozás látott napvilágot. Kíváncsi vagyok, vajon az írónőnek sikerült  ennyi köteten keresztül tartani az első könyv színvonalát, vagy esetleg növelni, és olyan érdekfeszítő rejtélyeket/gyilkosságokat kitalálni, amelyek kellőképp próbára teszik Jane nyomozói tehetségét? Reménykedjünk, hogy előbb-utóbb mi is megtapasztaljuk.

Kiadó: IPC Könyvek
A kötet eredeti címe: Unplesantness at Scargrave Manor
Fordító: Fazekas Eszter
Kiadás éve: 2012
Terjedelem: 394 oldal