2014. április 17-én 87 éves korában hunyt el a Nobel-díjas kolumbiai író. Az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet önéletrajzából választott részlettel szeretnék megemlékezni róla.
„Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonyona, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház:
- Fiú! Fiú! – És rögtön utána, mint a félrevert harang: - Rumot, mert megfullad!
A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet, aki ettől feléled talán. Juana de Freytes kisasszony, akit a Gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet. Olegariónak kellett volna elnevezniük, mert szent Olegario napja volt, de senkinek sem volt a keze ügyében a szentek könyve, így aztán gyorsan megkereszteltek az apám első nevére, a második meg José lett, az ács neve, mivel ő Aracataca védőszentje, és mivel március az ő hónapja. Juana de Freytes kiasszony egy harmadik nevet is javasolt annak emlékére, hogy világrajöttöm meghozta az általános megbékélést a családok és barátok között, de a hivatalos keresztelésemkor, három év múlva kiállított okiratba elfelejtették beírni: Garbriel José de la Concordia.
(…)
El sem tudok képzelni olyan családi környezetet, amely kedvezőbb hatással lehetett volna a hivatásomra, mint az a holdkóros ház, különösen annak a sok nőnek a természete miatt, akik neveltek. A házban csak két férfi volt: nagyapám meg én; ő vezetett be a felnőttek szomorú valóságába a véres csatákról szóló történeteivel meg a madarak röptéről és az alkonyi mennydörgésekről adott iskolás magyarázataival (…).
Azok, aki négyéves koromban ismertek, azt mondják, hogy sápadt és visszahúzódó gyerek voltam, és csak azért szólaltam meg, hogy valami bolondságot mondjak, de többnyire a mindennapi élet egyszerű eseményeit meséltem el, fantasztikus részletekkel kiszínezve, hogy a felnőttek odafigyeljenek rám. Legjobb ihlető forrásaim azok a beszélgetések voltak, amelyeket a felnőttek a jelenlétemben folytattak, mert azt hitték, hogy nem értem őket, vagy azok, amelyekben szándékosan virágnyelvet használtak, hogy ne értsem őket. De még mennyire, hogy megértettem: úgy szívtam mindent magamban, mint a szivacs, ízekre szedtem, aztán összekevertem az egészet, hogy ne derüljön ki, hogy honnan származik, és amikor elmondtam ugyanazoknak, akik mesélték, csak ámuldoztak, hogy amit mondok, mennyire megegyezik azzal, amit gondoltak.
(…) Most úgy gondolom, hogy mindezek nem gyerekkori komiszságok voltak, ahogy bárki hihette volna, hanem a bimbózó író kezdetleges technikái, hogy a valóságot szórakoztatóbbá és érthetőbbé tegye.”
„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”
Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet
Magvető Kiadó, Budapest, 2003
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése